Köztudott, hogy Jim Jarmusch filmjei mindig számtalan improvizációs elemet tartalmaznak, kezdve az underground művészek játékának amatörizmusától, az esetleges párbeszédeken keresztül, egészen a zenehasználat rögtönzött jellegéig, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Ha azonban Jarmusch filmjeit egymás mellé tesszük, kirajzolódik egy folytonosan bővülő, ám mindvégig egységesülni látszó, viszonylag állandó szemléletmód, amely leginkább a filmekben előforduló karakterek sajátosságain keresztül kerül előtérbe.

Indie ellenállás

Annak ellenére, hogy az Irányítás határai is képlékeny, még a forgatás során is alakuló forgatókönyvből születetett, maga a film meglepően puritán vonásokat mutat. Az egyszerűség mint formáló elv talán leginkább a cselekmény feltűnő visszafogottságában, a történet tömörségében mutatkozik meg, amellett, hogy a minimalizmus Jarmusch életművéből soha nem tűnt el igazán (és az egyedüli markáns kivételt a Szellemkutya képezi). Ám, a többek közt ismétlésekre és variációkra épülő, kamaradrámaszerűen működő filmekkel előlépő Jarmusch az életműve csúcsát jelentő Halott embert követően sokkal lazább szerkezetű és kevésbé átgondolt filmekkel rukkolt elő (Kávé és cigaretta, Hervadó virágok). Ezek után egyszerre meglepő és felfrissítő, hogy a direktor az Irányítás határaival két-három lépést hátralépve újfent a Halott ember radikalizmusához és korai filmjeinek lakonikusságához látszik visszatérni, miközben önmaga paródiájává sem válik. Noha az uralkodó ideológiák révén közvetített, jogosan gyanús, annak idején épp konzervatív amerika-képre már a korai filmek (mint pl. a Florida, a Paradicsom) is reflektáltak, Jarmusch legvaskosabban politikus, a mitikus Amerika képét is erőteljesen megkérdőjelező filmje a Halott ember, és e tekintetben Az irányítás határai is hasonló módon szélsőséges.



 

Szimbolikus világok

Legfontosabb elődjéhez hasonlóan Az irányítás határaiban is szimbolikus világok kerülnek egymás mellé, amit a szereplők névtelensége, illetve álneve is megelőlegez. A film főszereplője egy magányos, fekete bőrű férfi, aki egy francia kérésére és egy meglehetősen enigmatikus ügynökhálózat utasításait követve végzi munkáját. A magányos egy saját törvényeit követő angolul beszélő idegen, aki valójában nem tartozik az ügynökök közé, és csupán karakterének néhány jellegzetes vonását ismerhetjük. Mint kiderül, egy professzionális bérgyilkosról van szó, akinek sajátos fegyvere spirituális önfegyelme. Erre a folyamatos szellemi ébrenlétre utal a finom és bámulatos erejű, a filmben vissza-visszatérő, a Kávé és cigaretta csendéleteit kopírozó, rutinszerűen megivott „dupla kávé” motívuma: két eszpresszó, de külön csészében. Az riányítás határainak kamerája Kubrick Lolitájához hasonló makacssággal, ám a minimalizmusból következően kevésbé monumentális módon a magányos férfi szubjektív tekintetén keresztül láttatja az eseményeket. Ebből következően a film egyes, a magányos hős figyelmének fókuszába kerülő cselekménymozzanatai mindig többértelműek maradnak: a látókörébe kerülő vizuális és érzéki szenzációk és a rendre felbukkanó, sajátos világképpel házaló ügynökök sorra provokálják gondosan őrzött önkontrollját.

Az irányítás határainak ügynökei, így a Francia, a Hegedű, a Meztelen nő, a Szőke, a Molekula, a Gitár és a Mexikói egyaránt sajátos filozófiával vagy szemléletmóddal rendelkeznek, akik a magányos ember útját és küldetését keresztezve egyúttal szellemi párbajra is invitálják őt. A zenei hangokat anyagában megőrző hegedű képe, a magányos embert váró, átlátszó esőkabátban pózoló, csábítóan vonzó meztelen nő, a világot a változó molekulák folytonos eksztázisaként és cserélődéseként tételező bájos japán hölgy és a tárgyakat filmes csapdahelyzetek és utalások sorozataként szemlélő szőke által felkínált világkép, vagy éppen a pszichedelikus állapot által közvetített élmények egyaránt alkalmasak lennének a magányos idegent céljától eltéríteni. Hasonló összefüggésben válik érdekessé a film tájszemlélete is: a jellegzetesen déli, mediterrán, szűk utcákkal, keskeny sikátorokkal, lépcsőkkel és fordulókkal tagolt, lehúzott rolókkal tarkított város képsorai egy labirintus útvesztőjének lehetőségeként tárulkoznak fel az ismeretlen és magányos idegen számára.

Az izgalmas gondolati tartalmakat képviselő karakterek jelenlétét és a sajátos tájszemléletet is érvényre juttató plánozás dizájnja is jelzi a minimalista alakzatokban rejlő lehetőségek gazdagságát: a meglehetősen pőre cselekményt is mellékszálak sora gazdagítja. Így például a film egyik legszebb kitérője, amelyben a magányos egy idegen néhány utcán felejtett virág nyomait követve véletlenül egy spanyol táncos előadás próbájába csöppen bele. A film lassú folyású, szemlélődő jellegét tovább fokozza a film vizualitása: gyakran találkozunk álomszerű, elmosódó, fénypontokra redukált, pszichedelikus jellegű, a szubjektivitást hangsúlyozó képekkel. A magányos ember meditációit „megmutató”, az objektív világ feletti kontrollt, a környezettel való összhangot kifejező totálok között a város zegzugait közelképek és premier plánok emelik ki. A többek között Wong Kar-Wai-on egyződött Christopher Doyle és Jim Jarmusch találkozása felettébb szerencsés eset, hiszen az indie filmes szerző a távol-keleti rendezőhöz hasonlóan különösen zsigeri ihletettségű filmeket készít.



 
Zsánere válogatja!

A mellékszálak, így a séták, a meditációk, a szemlélődések előtérbe helyezése azonban már egyértelműen jelzi a Halott embertől való lényeges elmozdulást, valamint azt is, hogy vélhetőleg AZ irányítás határait az említett filmnél is radikálisabb szerzői motivációk jellemzik. Míg a Halott ember az amerikai, revizionista jellegű, kései, szerzői westernfilm nonkonformista zsánerének hagyományait eleveníti fel, amennyiben mítoszromboló karakterű, és a felülvizsgált, megkérdőjelezett értékrend helyébe valamiféle alternatívát állít, addig Az irányítás határai a bűnfilm, jelesül a thrillerrel kombinált noir jegyeit idézi s fokozza le a végletekig. A thrillerre jellemző jóleső borzongás helyébe intellektuális izgalom és kaland lép, és a szexuálisan túlfűtött, testi fondorlatokkal operáló, életveszélyes szituációba kerülő femme fatale sem képes a magányos hőst elcsábítani, céljától eltéríteni. Amíg a Halott ember úgy alkalmazza a western zsánerének számos eszközét, hogy közben annak eredeti szellemét mindenestül likvidálja, addig Az irányítás határaiban előbukkanó fegyverek soha sem sülnek el. Amíg előbbi film kissé elbagatellizálja, paródia tárgyává teszi a végső leszámolást, addig Jarmusch legújabb filmje kiüríti, metafizikai síkra tereli azt, részben a gyilkolás indítékait is elhallgatva; teljesen szenvtelenül, attrakciómentesen ábrázolja a csúcsjelenetet.



 Az irányítás határainak magányos embere aprólékosan kidolgozott, többértelmű figura: gondolatai közül azonban szinte semmit, csak néhányat tudunk: az őt alkalmazó franciák köréhez hasonlóan fittyet hány a világ objektív törvényszerűségeire és a szubjektivitás kizárólagossága élteti, létezése paradoxon: alakjában Jarmusch karakterszemléletének iróniája fejeződik ki. A vele szemben álló, teljes fegyverzetében csupán a film legvégén előbukkanó, teljesen szürke és vázlatosan kidolgozott Amerikai, a főgonosz is szimbolikus figura, az íróasztalán található koponya alapján ő a Halál, ő az objektív szemléletmód illúziójának földi helytartója.

A magányos ember és az Amerikai végső összecsapása, főképp a főárambeli színes-szagos 3D-s okulárékon keresztül nézve, jellegtelen. Azonban egy, a szubjektív világszemléletet képviselő szimbolikus világ számára teljesen érdektelen az objektivitást előtérbe állító kritika. Két, egymást nem metsző szimbolikus világ halmazáról van szó: hacsak nem az amerikai fenyegeti a magányost halálosan, akkor nincs párbaj. Tehát Az irányítás határai végső összecsapását csak egyféleképpen lehet értelmezni: antifilmes megoldásként. A Jarmusch filmjében felbukkanó fegyverek szándékosan maradnak némák.

Az irányítás határai/(The Limits of Control)
Színes, feliratos, spanyol-angol-japán krimi, 116 perc, 2009.
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott.
Rendező: Jim Jarmusch
Forgatókönyvíró: Jim Jarmusch
Operatőr: Christopher Doyle
Vágó: Jay Rabinowitz
Szereplők: Isaach De Bankolé (magányos ember), Bill Murray (amerikai), Tilda Swinton (szőke), John Hurt (gitáros)...