A vietnami Varan Workshop története

Ez a történet 2001-ben kezdődött, amikor Emmanuelle Baude és Sylvie Gadmer leporolták francia életükről a port, hogy bepillanthassanak a vietnami mindennapokba. Sylvie Gadmer családjának egy része Vietnamban él, bár ő maga azelőtt sosem járt arra. Emmanuelle Baude tinédzseréveit az akkor zűrzavaros Hanoiban töltötte (1978-80). Hozzájuk kapcsolódott még Lê Hong Chuong, vietnami rendező, aki kifelé is tekintget ett hazájából: a nem annyira messzi Moszkvába és a nagyon is távoli Franciaországba, ahol a Films D’ici Companynál szerzett filmes tapasztalatokat. Ők hárman a vietnami dokumentumfilm workshop szülői és fő kivitelezői.

A workshop fő céljainak Vietnam kendőzetlen hétköznapjainak bemutatását és a vietnami filmes élet felrázását tartották. Mindkettő dicséretes célkitűzés: a Vietnamon kívüli világ keveset tud Vietnamról, s azt a keveset is leginkább amerikai háborús filmekből. A vietnami filmes élet felrázására pedig egy végtelen halom csörömpölő vekker is kevésnek tűnhetett, amikor első körbetekintésre a mozikban tartott karaoke bulik és hétvégi vásárok, a televízió műsorán pedig a hangalámondásos koreai szappanoperák hada szúrt szemet a francia filmeseknek.

S hogy 2001-ben érdemes volt nekiállni a portalanításnak, az csak három évvel később, 2004-ben igazolódott be. Az első workshopot Hanoiban tartották: tíz fiatal filmes három hónapig dolgozott együtt a tapasztalt francia filmesekkel. Emmanuelle Baude beszámolója szerint a vietnami fiataloknak az is újfajta élmény volt, hogy az óráknak nem csak csendes résztvevői, hanem alkalmuk nyílik megfogalmazni saját véleményüket. Számukra a workshop során szerzett gyakorlati tudásnál fontosabb maga a filmkészítés élménye, a film adta lehetőségekre való ráébredés. Kézzel fogható eredményként tíz film készült el, amiből hármat a nagyközönségnek is bemutattak, s beneveztek több filmfesztiválra is.

A sajtó érdeklődést tanúsított, az emberek pedig érzékenyen reagáltak az emberi életeket őszintén bemutató dokumentumfilmekre. A workshop sikeresnek mondható, folytatásra érdemes! A következő helyszín Saigon volt, s a program hasonlósága miatt kikerülhetetlen az összehasonlítás: délen szabadabbak, bátrabbak a fiatalok. 2006-ban a két város öt-öt diákjának további, magasabb szintű képzést tartottak, s ezután már nincs megállás, 2009-et írunk és újabb tíz film került bemutatásra Ha Noi-ban.

Két rendező, két város

Hoang Dung A helybéli szószóló nő című filmjének helyszíne Hanoi, az ország fővárosa. A nyitókép az idős házaspár otthona, az emeleten elfogyasztott közös ebéd darabos, öreges pillanatai. A kamera nem kívülről leselkedik befelé, belülről tekint kifele. Ez nem a rohanó turista kíváncsi tekintete, hanem egy vietnami ember hétköznapok egyformaságába belenyugodott pillantása. A cím magyarázatot követel: mit jelent helyi szószólónak lenni? Ami biztosan kiderül: az idős asszony foglalkozásáról van szó. Magyarázat nincs, csak amennyi a hétköznapokat követő kamera elé tárul. A nő egyrészt adományokat gyűjt egy közösség számára (nem magának!), ami miatt folyamatosan felkeresi a szomszédokat, a bevételt pedig egy vonalas füzetbe jegyzeteli. A másik feladata az esti üldögélő őrzés, ami annyit jelent, hogy kiülnek az utcára (Hanoiban mindenki az utcán ül, az is, aki árul valamit, az is, aki nem), kivisznek egy táblát, két széket, egy kisasztalt és figyelik az embereket. Majd a néni elmeséli, hogy mióta itt üldögélnek esténként, kevesebb a rablás. S mindez teljesen komoly. Ezután következik a bácsi, aki megmutatja háborús érmeit. Ő egyébként a felesége asszisztense, segít neki, amikor a néni fáradt, elmegy helyette a gyűlésekre. Előkerülnek fiatalkori fényképek, a bácsi kedvenc gitárja, majd megjelenik egy barát, akit gondosan figyelmeztet a közelgő ünnepre, s hogy a zászlót ne felejtsék el kitenni. Zajlanak a vietnami hétköznapok.

Nguyen Dinh Le Minh Az én világom címmel azt a saigoni lakóházat mutatja be, ahol született és felnőtt. Éppen kiköltöznek, amikor elkezd forgatni, a film egyfajta búcsú és összegzés. Sorra megszólalnak a szomszédok, a kamera elé táncolnak a lakóház gyerekei és elkísérjük a reggeli tornájára induló idős asszonyt. Hétköznapi mozzanatok, melyek egy másik nap is pont így zajlanának, s amelyek szegényesek ugyan, a depresszió helyett mégis valami felfoghatatlan derűről tudósítanak.

Mindkét film arra törekszik, hogy szépítés, másítás nélkül mutassa be a vietnami életet. Nincs semmi más, csak a kiválasztott pillanatok, az őszintén megszólaló emberek. Ezekből a filmekből meg lehet látni – ha megérteni még nem is – milyen a vietnami élet, milyen egy átlagos vietnami emberi sors: egzotikumtól mentes, borzasztóan szegény és felfoghatatlan módon derűs.

Végezetül fontosnak tartom továbbítani a Fesztivál köszönetnyilvánítását azok felé, akik nélkül mindez nem jöhetett volna létre, kétségtelenül nagy köszönet jár: Atelier Varannak a Varan Workshop megalapítójának, a Hanoi Filmstúdiónak, a Ford Alapítványnak és a Goethe Intézetnek.

Goethe-Institut Hanoi
56-58 Nguyen Thai Hoc
Ba Dinh, Hanoi
Vietnam
2009. november 7-8.