A hét órakor kezdődő, felolvasással egybekötött beszélgetést és borozást Király Levente, a Magvető Kiadó szerkesztője nyitotta meg. Az igencsak szép számban összegyűlt hallgatóság először egy csokornyit hallgathatott meg Kántor Péter verseiből a költő tolmácsolásában, majd az est ünnepeltjét Várady Júlia faggatta.

A szuggesztív fölolvasás kapcsán egyből szóba került, szokta-e Kántor Péter saját magának olvasni a verseit? Hiszen az az intonáció, az a hangnem, melyen e költeményeket közvetíti, nagyban hozzájárulhatnak a művek befogadhatóságához, értelmezhetőségéhez. A költő erre úgy reagált, hogy bár annak örül, ha a saját olvasása segít az olvasó „továbbolvasásában”, azt, ami nincs benne a költeményekben, nem lehet belőlük kiolvasni. Ennek kapcsán Várady Júliában fölmerült a kérdés, vajon a költő – aki verseivel, sőt nagyszerű fölolvasásával hatást gyakorol közönségére – mindig magányos-e, illetve a világot viseli-e a hátán? Minderre Kántor Péter úgy felelt, csak a saját életét viseli, abból tud kiindulni. Ám ha őt is ez a föld hordja a hátán, és a többieket is, úgy megképződhet egyfajta hasonlóság az élményeket illetően. Ha valaki a mások szemén, mások tapasztalatán keresztül rálát a saját életére, az mindenképp jó, és ez a költő saját versei kapcsán ugyancsak így van: nem nyomja a vállát az élet súlya, a világ gondja, nem is vátesz vagy lángoszlop: csak így, egyszerűen, olvasó, aki az olvasással perspektívát nyer.



A Megtanulni élni című válogatásban sokkal több a kései, a jelenhez közelebbi datálású vers, mint a koraiak. Ez nem feltétlenül valamilyen radikális változás következménye: Kántor Péter nem szeretné megtagadni korai munkáit. Úgy fogalmazott, a legelső kötete színes volt, de nem túl sok vers volt benne úgymond „megírva” vagy alaposan megcsinálva. A mához közelebbi verseket saját magához is közelebb érzi, és bár nem feltétlenül gondolja magáról, hogy remek válogató lenne, ez a mostani gyűjtemény jól sikerült. Ennek ellenére semmiképpen sem szeretné felülbírálni vagy kiosztani korai műveit – azok ugyanúgy az oeuvre részét képezik. Ám e korai munkákat félig-meddig már idegenként olvassa; amelyik mű időben közelebb áll hozzá, azt hajlamosabb pozitívabban is megítélni. Azonban azokat a költeményeket, amelyeket az adott korszakára – nyúljon az bármily régre vissza – jellemzőnek érzett, vagy amelyeket ma is szívesen olvas, beválogatta a gyűjteménybe.

Mindezt követően Várady Júlia különös kérdést fogalmazott meg: elképzelése szerint az írók és költők „teljes egészként” képesek látni magukat, hiszen időről időre művekben rögzítik, éppen mire gondolnak. Ezt visszaolvasva, tette föl a kérdést, kirajzolódik egy teljes személyiség, melyre kívülről rálát az ember? Kántor Péter erre úgy felelt, a versek újraolvasása visszahozott ugyan „pár dolgot” az életéből, de ez más számára nyilván nem telítődik azokkal a jelentésekkel.



Az életrajz mentén haladva elhangzott az orosz-angol szak meghatározó, termékeny, élményszerű hatása, valamint a Fullbrigth-ösztöndíjas kirándulás az Egyesült Államokban, mely rövid, de ugyancsak nagyszerű életszakaszként említhető. New York a világ legnagyobb állatkertje, és ez akkor is igaz, ha Kántor Péter nem mondhatja magát világcsavargónak, és valójában, amint ő maga fogalmazott, „semmi hasznosat nem csinált” kinti tartózkodása idején. Azt azonban megtanulta, hogy summa summarum, ott is csak emberek élnek, mindenkivel szóba állt, aki hajlandó volt szóba állni vele, ám amire neki igazán szüksége volt, azt kizárólag itthon, Csepelen találta meg. A kulcs, melyet keresünk, gyakran ott van saját párnánk alatt, összegezte a rövid csavargás legfőbb tapasztalatát. Ő maga nem Amerikában lett azzá, ami, hanem a Duna-parton, és ez így van rendjén.

A költői szövegek genezisét, majd az írással való foglalatoskodás régmúltját faggató kérdések kapcsán a poéta gyermekkorára emlékezett vissza: valamikor akkortájt kezdhetett el verseket faragni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Viszont abban biztos volt, hogy előbb-utóbb el kell kezdenie működni a dolognak, hiszen világéletében írni akart, sőt akkor érezte igazán jól magát, amikor írni tudott. Az írás olyan kommunikációs formának bizonyult, melyen keresztül magával a világgal tartja a kapcsolatot, így tud egyáltalán kapcsolódni bármihez is, és ez a kapcsolódás alighanem a legfontosabb. Ugyanakkor arra, hogy mikor várhatunk tőle új kötetet, nem érkezett konkrét válasz: Kántor Péter nem hajszolja a versírást, nem érzi a termeléskényszert. Mint mondta, nem szükséges, hogy az ember minden könyvhétre valami újjal rukkoljon elő, nem akar ő élharcos lenni. Írni viszont ír, és biztosan írni fog a jövőben is – már most van néhány, az utóbbi időben született verse, melyek később akár kötetbe is kerülhetnek. A vers születésére magára azonban várni kell, és tudni kell kivárni.