A legutóbbi, csalódást keltő Amadinda koncert után volt némi kétségem, hogy Rácz Zoltánt megint „maga alatt” látom, ám – némi retrohangulatban – visszamenőleg is megnyugodtam, amikor a koncert elején megtudtuk, hogy kollégája váratlan halála rendítette meg annyira a lelkét. Minden részvétem ellenére megint nem az Öszi Fesztivált éreztem a megfelelő alkalomnak erre, azonban a közönség készséggel gyászolta egy perc néma csenddel a cimbalmosnőt.

Aztán, innentől kezdve felgyorsultak az események. Perényi Miklós lépett a színpadra, és elbűvölt bennünket játékával. Egyszerűen csodálatos volt, ahogy minden hang pontosan a helyén, mégis világos kifejezéssel szólt, pontosan, és mégis tökéletes összhangban.

Mivel az utóbbi időkben több hasonló felépítésű koncerten is jártam, úgy vélem, érdemes eltűnődnünk azon a helyzeten, amikor régi zenék és kortárs alkotások egymás után, egymás mellé kerülve hozzák létre az előadást.

Legutóbb, a Haydn crossoveren az volt a baj, hogy mindeféle illesztés nélkül, egész egyszerűen, egymás mellé került a népi, a kortárs és a klasszikus. Perényi előadásában most egységet alkotott a régi és az új: Bach és Ligeti kontinuumot hozott létre.

A historikus előadás egyik legnagyobb problémája a hallgatóság elvárása: lévén ez a mai dátumra hangolva, a létrejött előadás legjobb esetben is csak közelít az „eredetihez”. Nem kell hermeneutikusnak (hermeneutának?) lennünk ahhoz, hogy most észrevegyük: mai befogadóként hallgatva, a gordonka hajlékony hangján Bach kombinatorikus szólamai meglehetősen modern darabok (Bach a korában kialakult, 12-fokúsághoz közeledő hangolási rendszer sajátságait próbálgatta).

Ami Bachból hiányzik, az nyomában sem létezett Bach korában: a ritmus, pontosabban az idő hihetetlenül finom kontrollja, valamint a „nem rendeltetésszerű” hangszerhasználatból fakadó hangok, illetve a felhangrendszer tudatos kihasználása. Perényi előadásában testet öltött a folyamatosan bővülő eszközkészlet, az egyre komplexebb időbeli építkezés – megalkotva az időtlen zeneművet.

A mai napig megdöbbenéssel emlékszem vissza: Perényi Miklós pontosan ugyanolyan otthonosan mozgott Bach, Dallapiccola és Ligeti világában. És már nem érdekel a kora: számomra örök ifjú, kortalanul a művészetek pantheonjában.

A szokásos szünet után nem csak Perényi univerzális zenei zsenialitását, hanem az UMZE tehetségét is megcsodálhattuk. Perényi továbbra is otthonosan mozgott Eötvös zenei világában, sőt zeneszerzőként is sikeresen mutatkozott be (persze nem először életében) a közönség előtt.

Az előadás felépítése azonban csavaros volt: az első rész lineáris felépítésével szemben most „regressziót” hajtottunk végre, Eötvöstől – az időtlen Perényin át – Ligetiig. És ez így volt jól.

A közönség szűnni nem akaró tapssal köszöntötte a zseniális előadást, az előadás felépítésében kétszeresen is megdicsőülő Ligetit, a körünkben megjelenő Eötvöst, az UMZE tökéletes játékát, és persze, mindenek előtt és mindenek felett a kortalanná dicsőült Perényi Miklóst.

A művekről

A koncert első felében szólóművek hangoztak el – bevezetésképpen a gordonkairodalom alapkövének, Johann Sebastian Bach hat szólószvítjének egyike. Az 1720 körül keletkezett szvitek tételei a Bach korára szabályszerűvé vált preludium-allemande-courante-sarabande-gigue elrendezést követik. A sarabande és a gigue közé a hat darabban egy-egy plusz tétel ékelődik, Bach ezek esetében háromféle stilizált francia tánctétel: a menuet, a bourrée és a gavotte közül válogat. A koncerten elhangzott Esz-dúr szvitben bourrée szerepel.

Ha létezne zenével kapcsolatos közhelygyűjtemény, az „olasz zene” címszó mellett minden bizonnyal az „éneklően dallamos” jelző állna első helyen. Ezt a közhelyet látszik megerősíteni Luigi Dallapiccola (1904-1975) életműve, melyben még a dodekafónia is a délszaki lírai hajlamhoz és dallamérzékhez igazodik. A második bécsi iskola tizenkét fokú technikája a negyvenes évek elején jelent meg zenéjében – az 1945-ben keletkezett Ciaccona, Intermezzo e Adagio az e technikát alkalmazó első műveinek egyike.

Ligeti György gordonkára komponált szonátája a szerző 1956-os emigrációja előtt készült – azelőtt tehát, hogy Kölnben találkozott a későbbi zenei gondolkodását meghatározó elektronikus eszközökkel. Stílusában ekkor még Bartók világa volt a legmeghatározóbb tényező. Az 1948 és 1953 között készült művet a Dialogo és Capriccio feliratú tételpár alkotja.



A koncert második fele a kamaraműveké volt, melyek sorát Eötvös Péter Psyje nyitotta. Eötvös 1961-es, Kosmos című zongoradarabját a világűrrel kapcsolatos felfedezések, a végtelen külső világegyetem ihlették. 1993-as, cimbalomra és nagyzenekarra komponált Psychokosmosa ezzel szemben a lélek belső világába tesz utazást. Ennek a műnek kamarazenei töredéke az 1996-ban készült Psy, fuvolára, csellóra és cimbalomra. Az utóbbi hangszert marimba is helyettesítheti – a mű ezen a koncerten is ilyen felállásban hangzott el.

A műsor első felének Ciacconájára rímel a zeneszerzőként is aktív Perényi Miklós egy saját kompozíciója, a Ciaccona per 10, tíz fúvós hangszerre komponált műve.

Ligeti György 1966-os Csellóversenyének statikus, lassan változó hangfelhői már azt az egyedi stílust mutatják, melyet az ötvenes-hatvanas évek fordulóján az Apparitionsban és az Atmosphéres-ben talált meg. Ám áttételesen, a formaalkotásban itt is jelen van Bartók hatása: a keresztutalásokkal összekapcsolt két tétel, a két ellentétes, mégis hasonló forma Bartók egyik jellemző építőelve volt.

Elhangzott:

J.S. Bach – Esz-dúr csellószvit, BWV 1010 (1720 körül)
Dallapiccola – Ciaccona, Intermezzo e Adagio (1945)
Ligeti – Szólószonáta (1948-1953)

Eötvös Péter – Psy (1996)
Perényi Miklós – Ciaccona per 10 (1990-1992)
Ligeti – Csellóverseny (1966)

Vezényelt: Rácz Zoltán

közreműködött:

Perényi Miklós – cselló
Ittzés Gergely – fuvola
Rácz Zoltán – marimba

UMZE Kamaraegyüttes