Persze, ezt az ujjongást nem vitatom, a Blaze ugyanis jó könyv. Azt ugyan erős túlzásnak érzem, hogy King „élete egyik legjobb műve” lenne, amint a magyar kiadás hátsó borítóján olvasható PR hirdeti, azonban kétségtelen, hogy valamiképp a korai munkák nyerseségét lehet fölfedezni benne. Ami annyit jelent, hogy az elbeszélés meglehetősen dinamikus és arányos: az egyszerű történet, mely egy feszültséget keltő szituációra épül, összhangban van az elbeszélés hogyanjával. A feszes, rövidre húzott mondatok éppen annyit mondanak el valamely figuráról – legfőképp persze a túlnyomórészt fokalizált ifjabb Clayton Blaisdell „Blaze”-ről –, amennyit az megkíván; még a cselekmény is, amely észrevétlen könnyedséggel görög a múltidéző flashbackek közt, Blaze és halott társa, George jelleméről válik beszédessé. Ily módon azonban a fonákjáról igazolja a King-rajongóknak a szerző utóbbi tizenöt évben született írásai iránti bizalmatlánságát, nevezetesen a „túlírás poétikáját”.

Kétségtelen, hogy a Blaze szűk 260 oldala nem enged teret a hosszas magánmonológoknak, környezetrajznak, dialógusoknak vagy kaleidoszkópszerű hatást kiváltó betéteknek. És bár egy alaposabb poétikai szempontú összehasonlító analízis aligha hozná ki vesztesként a kései műveket a koraiakhoz képest – sőt talán gyökeres szemléleti–megalkotottságbeli eltéréseket sem hozna felszínre –, a Blaze mégis alkalmasnak bizonyul arra, hogy általa az olvasás ugyanazt a szemléletszerkezeti komponenst némiképp más, ám Kingtől mégsem szokatlan elbeszéléstechnika alapján azonosítsa.

A mindentudó elbeszélő pozíciójára King e fiatalkori, átdolgozott művében nem sok figyelmet fordít. A szereplőiről, hátterükről, valamint a történet valamennyi pontjáról fölényes tudással rendelkező beszélő zavarbaejtően használja e tudását, azonban hanyag eleganciával ignorálja vonatkoztathatóságának feltételeit. Mindez nyilvánvalóan megkönnyíti az olvasó dolgát: nem szükséges azzal fáradoznunk, hogy óvatos következtetéseket kockáztassunk – jóllehet előzetes tudásunk és előföltevéseink alapján ezt is tesszük –, látszólag nem szükséges mélyebb fejtegetésekbe bonyolódnunk, hogy képet kapjunk motivációkról, cselekvésekről, sőt determinációról. Az elbeszélő sokatmondása azonban úgy szelektál tudástárából, hogy annak egyes elemeihez nem fűz kommentárt, nem kezdeményez morális szólamokat, nem bocsátkozik vitába. Legfeljebb a fölvillantott események váratlansága, meghökkentősége okán teheti alkalmassá a szöveget arra, hogy az olvasót morális állásfoglalásra késztesse, akár úgy is, hogy az olvasás a váratlanság, a meglepetésszerűség során az ironikus lesajnálás modalitását fedezheti föl a szöveg megértésekor, például a történet első mini-flashbackjében, mely az ütődött, nehézfejű, de el nem ítélhető Blaze kora-fiatalságának tragédiáját idézi föl: „Ifj. Clayton Blaisdell a maine-i Freeportban született. Az anyját három évvel később elgázolta egy teherautó, miközben a vegyesboltból jövet keresztülment a Fő utcán. Azonnal szörnyethalt. A sofőr részeg volt és jogosítvány nélkül vezetett. A bíróságon azt mondta, sajnálja. Még sírt is. Azt mondta, visszamegy a Névtelen Alkoholistákhoz. A bíróság pénzbüntetésre és hatvan napra ítélte. A kis Clayt arra ítélték, hogy az apjával éljen, aki sokat ivott, és sose hallott a Névtelen Alkoholistákról. Id. Clayton a topshami Superior Fűrésztelepen dolgozott, ahol a válogató és osztályozó gépet kezelte. Munkatársai azt állították, hogy alkalmanként látták józanon dolgozni.” (31.)

A szinte tőmondatokban beszélő Blaze azonban nem minimalista, sem grammatikájában, sem szemléletében. Sőt, a kissé visszamaradott, mert gyermekkorában súlyosan bántalmazott Blaze, valamint a barátjává szegődő kisstílű bűnöző, George a körülményekhez képest is élesen kirajzolódnak: voltaképp valamennyi flashback, valamennyi apró mozzanat, Blaze minden egyes megszólalása kettejük alakjának professzionális megrajzolásához, ábrázolásához tesz hozzá. És ebben King elvitathatatlanul verhetetlen: az enyhén visszamaradott Blaze-re szinte meghatóan jellemző, hogy amikor másodszor rabolja ki ugyanazt a környéken lévő vegyesboltot, és utóbbi alkalommal nem felejt el harisnyát húzni a fejére, e felismerés örömében még közli is felismerését a megszeppent, mert a rablóra ráismerő bolti eladóval. Blaze ábrázolásának módszere Blaze ütődöttségéből is fakad. Ugyan fokalizált figuraként olykor betekintést nyerünk – ám csak igen röviden, szinte slágvortszerűen – gondolataiba, észjárásába, a Kingtől megszokott, akár a szabad függő beszéd pusztán nézőponthoz-kötöttségében rögzített belső monológ itt dialógusformába rendeződik: a már halott George-ot hallucináló, mert magára maradottságában kétségbeesett, és így mindörökre elveszett Blaze belső dialógusába. Ez a párbeszéd Blaze számára még akkor is támpont, sőt útmutató, ha a másik beszédén keresztül önmagára visszareflektáló figura saját énjét csakis inkompetensként, szánnivaló ostobaként értheti meg, és ennek szinte valamennyi esetben úgyszólván „fültanúja”:

"Elindult a másik szoba felé. George hangja állította meg. George a fürdőszobában volt.
-Seggfej!
-George, én…
-George, én egy seggfej vagyok, aki elfelejtette fölvenni a harisnyát.
-De hát én…
-Mondd ki!
-George, egy seggfej vagyok. Elfelejtettem.
-Mit felejtettél el?
-Elfelejtettem fölvenni a harisnyát.
-Most együtt az egészet.
-George, én egy seggfej vagyok, elfelejtettem fölvenni a harisnyát.
-Akkor most ezt. George, én egy seggfej vagyok, aki azt akarta, hogy elkapják.
-Nem! Ez nem igaz! Ez hazugság, George!
-De bizony ez az igazság. Azt akartad, hogy elkapjanak, hogy bekerülj a Shawshankbe és a mosodában dolgozzál. Ez az igazság, a teljes igazság, semmi más, csak az igazság. Az igazság botra tűzve. Te egyszerű vagy, mint a faék. Ez az igazság.
-Nem, George. Nem ez. Biztosan nem.
-Elmegyek.
-Ne! – A pánik elállította a lélegzetét. Olyan volt, mint annak a flanelingnek az ujja, amit egyszer az örege tömött a torkába, hogy elfojtsa a bömbölését. – Ne, elfelejtettem, hülye vagyok, nélküled el fogom felejteni, hogy mit kell venni…" (39-40.)
 

Innen nézve még az sem meglepő, hogy amikor Blaze George-tól kölcsönzött terve, nagy dobása, a csecsemőrablás igen hamar csúfos kudarcba fullad, s Blaze képessé válik arra, hogy a fejében hallott George-hangot saját félelmeként, így gyakran fenyegető instanciaként vegye tudomásul, egyetlen támasza éppen a kommunikálni képtelen, esetlen csecsemő lesz, akinek kiszolgáltatottságában egyedül Blaze marad meg, Blaze-nek pedig az általa életben tartott, sőt ennek okán a végtelenségig megszeretett csecsemő. Mindez természetesen az események tragikus láncolatát indítja el, melynek végkimenetele sejthető, különösen annak fényében, hogy King műve bevallottan Steinbeck Egerek és emberek című kisregényének hommage-a. Ez persze különösebben nem zavaró, még a George nevén keresztüli azonosság okán sem.

A Blaze elbeszélésszerkezete – tehát a gyerekkor egyes állomásait felidéző visszatekintések, valamint az elbeszélés jelenének váltakozása –, pontosabban az idősíkok váltakozásából fakadó párhuzamos történetek ugyanis számos egyéb textuális allúzió kitapogatására adnak lehetőséget, mint amilyen a kölyök Blaze és intézetbeli barátjának, Johnnak a bostoni kiruccanását elmesélő, a Zabhegyezőt idéző kiváló kis betét; vagy éppen a kegyetlen farmer házaspárhoz, majd később a jólelkű gazdához sodródó Blaze (és más gyerekek) munkáltatásának jelenetei, melyekben az olcsó munkaerőt kölcsönzésként felfogó, primitív, vidékies bánásmód, valamint az emberségből jeleskedő tisztaság feszül egymásnak, többek közt ugyancsak Steinbeck egy-egy ismert művének, az Érik a gyümölcsnek vagy éppen a Késik a szüretnek, de távlatosabban Golding regényének, A legyek urának is a szcenikáját szabadon megvariálva. Hogy ebből az olvasás mennyit tud vagy mennyit akar hasznosítani, függ persze a regénnyel szemben támasztott elvárásoktól.

Mindenesetre King e korai, ám csak most publikált műve egyszerre elégítheti ki a korai éráért lelkesedők igényét (mert mintegy az utólagosság tudatában historizálhatják vissza a Blaze-t), valamint azokét, akik a Different Seasons jegyében – magyarul A remény rabjai címen jelent meg e „más” kisregényeket tartalmazó gyűjtemény – a kevésbé horrorisztikus, ily módon automatikusan szofisztikáltabbnak vélt szövegeket kedvelik.