Húszéves a Magyar Napló / Interjú Oláh Jánossal / PRAE.HU

PRAE.HU: Mikor és hogyan jött létre a Magyar Napló?

Oláh János: Egész pontosan 1989. október 25-én jelent meg az első szám. Az akkori Írószövetség teremtette elő az első év költségvetéséhez szükséges összeget, Cseres Tibor, Fekete Gyula és Jókai Anna vezetése alatt. Az ÉS ellentétpárjaként indult, jogelődjének az Irodalmi Újságot tekintette. Föl sem merült, hogy az ÉS váljon az Írószövetség lapjává, hiszen azt 1957 márciusában a pártállam konszolidációjára törekvő újságként hozták létre Bölöni György szerkesztésében. Az első számok egyikének vivőanyagaként Györe Imre poémája díszelgett a címoldalon: „Proletár, proletár, proletár / Háromszor kiáltott a madár…” – ismételgette a refrén. Emlékezetes felütés volt. Később, a keményvonalas pártirodalmi szigor enyhült valamelyest, de a fő irány, az ideológiai elkötelezettség máig megmaradt.

Az irodalmi közéleti hetilapként induló Magyar Napló egy évig jelent meg, főszerkesztője Kulin Ferenc volt, munkatársai között Csurka István, Fekete Gyula, Konrád György és Kukorelly Endre is szerepelt. A megszűnés okait nem ismerem.

PRAE.HU: Te abban az időben nem vállaltál szerepet a Magyar Napló körül?

Az indulás éveiben semmi közöm nem volt a laphoz, cselgáncsedzőként dolgoztam, folyóiratban nem nagyon publikáltam.

PRAE.HU: Hogyan alakult tovább a Magyar Napló sorsa?

Nem tudom, mennyi szünet után indult újra kétheti lapként a Dérczy Péter, Németh Gábor és Parti Nagy Lajos nevével fémjelezhető új Magyar Napló. Én 1994-ben kerültem kapcsolatba a lap ügyeivel. Az addigi szerkesztőségek nem kértek tőlem kéziratot, én pedig hívatlanul nem jelentkeztem. ’94 nyarán derült ki, hogy a lap változatlan formában való megjelentetését a rendelkezésre álló anyagi eszközök év végégig sem teszik lehetővé.

Tornai József, az Írószövetség akkori elnöke választmányi döntés alapján pályázatot hirdetett a főszerkesztőségre, gondolván, az új főszerkesztő majdcsak megoldja a megoldhatatlannak látszó anyagi problémákat, és csökkenti az akkori szerkesztőség és az Írószövetség választmánya között kialakult feszültséget. Én akkoriban családi magánlapot adtam ki feleségemmel, Mezey Katalinnal és fiammal, aki most Lackfi Jánosként szerepel az irodalmi életben. Saját írásaink mellett barátaink kéziratait közöltük, a kilencek mellett az Ómoravicáról akkoriban áttelepült Majoros Sándor novelláit, Kő Pál rajzait, az Oslóban könyvtároskodó Sulyok Vince, az amerikai Sumerville-ben tanító Kolunbán Miklós, a londoni BBC-nél dolgozó Siklós István verseit többek között. Szórakoztató kedvtelés volt. Talán ezért kerestek meg páran az ötlettel, pályázzak a Magyar Napló főszerkesztői tisztségére. Azonban, mivel Bella István, akit egyetemista koromtól ismertem, beadta a pályázatát, én elvetettem az ötletet. Arra gondoltam, nagyon más lapot én sem akarnék szerkeszteni, mint amilyet Bella Pista elképzel, neki meg amúgy is jobb irodalmi kapcsolatai és szerkesztési múltja van, akkor vállalja ő ezt az amúgy sem könnyű feladatot. A beadás napjának délelőttjén aztán megcsörrent a telefonom, Tornai Jóska hívott, hogy Bella Pista most vonta vissza a pályázatát, itt az idő, hogy akkor adjam be az enyémet, mert Bella is erre kér. Úgy láttam, most már gyávaság volna nem indulni. Úgy emlékszem, öten adtuk be a pályázatot: Németh Gábor, a lap akkori helyettes főszerkesztője, Hárs György, Szepes Erika, egy párizsi emigráns író és jómagam.

PRAE.HU: Hogyhogy nem egy akkori szerkesztő vitte tovább a lapot?

A választmány az én pályázatomat fogadta el, ezt sokan sérelmezték, de hát én nem befolyásoltam senkit. Szó volt olyasmiről is, hogy ha Németh Gábor maradhat a lap élén, akkor a HVG vagy valamilyen más szponzor fedezi a lap költségeit. Amikor ez szóba került, felajánlottam a lemondásomat. De kiderült, egyszerű blöff volt az ígéret. Elkezdődtek az egyeztetések a szerkesztőséggel. Vázoltam az elképzeléseimet, havilapként, kisebb fizetések mellett, kisebb létszámban lehet csak átvészelni ezt az évet, ehhez kértem a megértésüket, és az együttműködést. Ők gondolkozási időt kértek, majd bejelentették, egyöntetűen lemondanak. Egyedül maradtam. Sokkoló volt ez a szakítás, de könnyebbséget is jelentett, legalább tiszta lappal indulhattam.

PRAE.HU: Ezután indult egyfajta bojkott a Magyar Napló ellen?

Én ezt nem érzékeltem. Miért kellene mindenkinek minden lapban jelen lennie? Akik úgy tartották, hogy írásaiknak a Napló adhat méltó keretet, hozzánk fordultak, akik másként gondolták, azok pedig más folyóiratokhoz. Mindenesetre sok értékes kéziratot közöltünk a kezdetektől máig hazai és külföldi szerzőktől egyaránt. Az indulás pillanatában, az augusztusi kánikulában egy szál kézirat nélkül azért az első néhány szám összeállítása nem volt problémamentes feladat, de Csontos János és Majoros Sándor segítségével megoldottuk. Később Rosonczy Ildikó belépésével tovább erősödött a szerkesztőség. A kezdeti kézirathiánynak köszönhetően, ami a szerkesztői kapcsolatrendszer kialakulatlanságának a következménye volt, az akkor induló tehetségek többsége a Naplóban mutatkozhatott be. Ma nehezebb egy fiatalnak bekerülni a lapba, mint akkor volt.

PRAE.HU: Az Írószövetség lapjának nem kéne heterogénnek lennie?

Egy elképzelés nélkül, minden irányban egyformán nyitott lapra ki kíváncsi? Én nem tartom rossznak, ha különböző vélemények nyilvánulnak meg egy társadalomban, de azt sem, ha egy-egy orgánumnak van saját profilja. Nézeteinket, elveinket nem a lapszerkesztésben, az írásainkban kell félretenni. A más-más nézeteket valló, más-más esztétikai elvek és lelkiismereti sugallat szerint alkotó írók egy akolba tereléséről ábrándozni szerintem fölösleges. Bizonyos összefogásra azért szükség volna, hiszen a magyar irodalom elveszített tekintélyét csakis a különböző műhelyek, iskolák összefogásával szerezhetné vissza. Nem azon kéne rágódni, ki miért közöl vagy nem közöl valamelyik lapban. Az a baj, hogy az irodalmi tehetségek kibontakoztatásának a társadalmi feltételei nincsenek biztosítva. Különösen igaz ez akkor, ha nemzeti elkötelezettségű íróról van szó. A népiség vállalása meg egyenesen bűnnek számít manapság. De akik megtagadják ezeket az eszméket, azoknak a boldogulása is jóval nehezebb, mint amilyennek lenni kéne. Pedig rengeteg ma is tabunak számító téma vár megírásra. Az igazi irodalom maga a nemzet önismerete, de manapság mintha éppen erre nem volna igény, a mai magyar társadalom fent és lent mintha egyaránt menekülne az önismerettől.

PRAE.HU: Erre a célra született a tavalyelőtti regénypályázat? (A Magyar Napló szerkesztősége és az Írott Szó Alapítvány 2006 elején meghirdetett pályázatán Kiss Judit Ágnes A keresztanya című regénye lett az első helyezést elért pályamű. (A szerk.))

Igen, azt volt a szándék, hogy az irodalom önismeretre szólító hangját megszólaltassa. Erre a célra nem tudtunk sem állami, sem alapítványi, sem egyéb szponzori pénzt mozgósítani, magánemberi kezdeményezés biztosította a pályázat anyagi hátterét. Úgy gondolom, sikeres próbálkozás volt, nyolcvankét regény érkezett, a megjelent műveknek is jó a visszhangjuk, az olvasottságuk.

PRAE.HU: Milyennek látod a lap helyzetét most?

A Magyar Napló nyugvópontra érkezett, megvannak a kapcsolatai kül- és belföldön, szellemi támogatottsága folyamatosan növekszik, ugyanez mondható el az olvasói érdeklődésről is. A lapot körülvevő szponzorációs szándék, ha nem is bőségesen, de biztosítja a folyamatos megjelenés lehetőségét. Terveink, elképzeléseink egy irodalombarátabb közegben természetesen hamarabb és hatékonyabban valósulnának meg, de hát ezért dolgozunk, hogy az irodalom tekintélye mihamarabb újraépüljön. Ennek a munkának legfontosabb elemei az értékes művek. Reméljük, egyre több ilyen építő és lelkiismeret-ébresztő művet közölhetünk a Magyar Naplóban.

irodalom

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról