A kötet versei eléggé vegyesek. A játékosabb, humor szintjéig emelkedő írások nem túl szerencsések, mondhatni, nem úgy sikerültek, ahogy azt a költő szerette volna. Payer Imre humorában nem bujkál igazi kacaj. Nem nevettető, nem bohóc ő; nem a nevettetés volna a feladata, sejthetné. Igazibb arcát látjuk mondjuk ezekben a sorokban: „Vonulok zordan. Mint cézárok. Mint hadifoglyok / közömbös vagy ellenséges / tekintetek kereszttüzében.” (Hadiút ez, magányos vonal).

Viszont itt ez a könyv, olyan remek versekkel, amelyek éjszakai buszokon, villamosokon, metrón, a budapesti közlekedésben „történnek”, és nem egyszer a költő a várossal, a zsúfoltsággal folytatott harcát rögzítik, tálalják az olvasó elé. Szorongásversek keresik a kiutat, a feloldáshoz vezető megoldást. Nem egyszer azt gondoltam, Payer az őt körülvevő, érthetetlen és hideg világ ellen a mikro-figyelést választja: félrefordított fejjel, egyetlen pontra koncentrálva térképez fel, értelmez magában külső jelenségeket, alakokat. Arcizmokba, alig észrevehető történésekbe, elmozdulásokba kapaszkodik. Mikroszkopikus tekintettel figyel. „Ahogy arcomon a bőrt megcsippentem / elrévedek, s két másodpercig / látásom a távolba ugrik, / de amolyan keretnélküliek, nem.” (Csak ezek)

A metró, a hetes busz, az éjszakai allé metaforikus, a költő világát foglalja magában. Ilyen értelemben az éjszaka ugyanúgy egy helyszín, mint a metró. Néha járnak emberek is a versekben – hol egy pénztárosnő, hol egy narkós fiú –, de arcuk ismeretlen, idegenek ők. Payer néma játékos, nem szól közbe, csupán lejegyez és begyűjt. A félismeretségtől igyekszik eljuttatni az olvasót az otthonosságig. „Aztán a néma, tiszta hajnalon / az ajtóban még gyorsan visszafordul. / Senki a bárban, csak egy pizzafolt. Túl / van az éjszakán, fáradt józanon.” (Aztán a néma, tiszta hajnalon)

Alkalmanként mitologikus alakok vonulnak át a vers-színeken, Hádészok, Odüsszeuszok, mintha segítségükkel zárná ki saját magát a történésekből, a személyükkel helyettesítené a lírai ént, aki burkoltan bár, mégis érezhetően jelen van. „A merev szemű istenek / itt énekelnek meg. / De te ne.  / Ne itt keress. / Ha itt találsz is.” (Odüsszeusz Kalüpszóra gondol a 7-es buszon) „Éjjeli Aszfalt, mondd, hova tartasz? Szétvitt a kétség. / Egy lakótelepi házba visz. Ott van Hadész. Az már a Túl.” (A Hadész-panelban)

A túlélés a tét, az átvergődés zsúfoltságon, idegenségen. Payer szép versei azok, amelyekben épp az elveszettség érzése hangsúlyos, és a feladva a viaskodást a léttel, maszatolás nélkül mondja el, mi is van körülötte. Hideg légkörben, szeretet nélkül. Mint aki beleszorult-gabalyodott egy hálóba, ahonnét nincs lehetőség a kijutásra. „Meg se lehet mozdulni. Nem lehet. / Valakik kijelölték, ki meddig mehet. / Onnan túl hiába kelsz korán, / nem lelsz aranyat. Nem lehet.”(Voltaképp)
 

A kötet címéül választott Pattanni, hullni kiváló darab, első versszakát ideidézném. „Valami lábteniszben rúgva / Erre és arra, labdaként, / Vártam, mi lesz, lesz-e lesz s múlva. (Előre-vissza. A már, a még. / Mit ad adódó helyzet épp: / Pattanni bentre, hullni túlra.” (Pattanni, hullni). Az utolsó, amúgy is könnyen megjegyezhető sort mindhárom strófában megismétli, így az megmarad az olvasóban.

Ilyen nagyszerű versek után nem biztos, hogy szükség volt a kötetbe beválogatott játékosabb versekre. Két ellentétes verskezelés feszül egymáshoz, egyik kiszorítja a másikat. Példa erre az első ciklus címe: Rózsa nyílása napfogyatkozáskor. Azt hihetnénk, archaizáló versek következnek, de nem, itt cápák, ámbráscetek úsznak és Claudiusok sétálnak – beárnyékolva az olyan jól sikerült szövegeket is, mint a Nemlét háza vagy a Hajnal.

Payer Imre irodalomtörténészi munkássága mellett figyelmet érdemel lírai munkássága is, de csak szigorú kritikával. A kötetben akadnak átugorható, kihagyható versek, mások viszont fontosak, szinte kötelező az olvasásuk. A Pattanni, hullni érdekes és jó kötet, de a válogatás, a szerkesztés lehetett volna kicsivel szigorúbb.