A filmkritika gyakran siránkozik – teljesen jogosan – amiatt, hogy Magyarországon nem kerül vászonra a honi társadalom kritikája, a mítoszok lerombolása és a realitás művészi kifordítása. Ez persze a könnyűzenére is vonatkozik, ahol szintén nem látni azokat az ifjú, kreatív erőtől duzzadó szerzőket, akik okosan fityiszt mutatnának, és megörökítenék a szomorú jelent az utókor számára. Most azt hiszem minden fiatal példát vehet az „öregről”, aki mindenkit meglepett friss kiadványával.

Valljuk be, a régi motorosoktól legtöbbször már nem sokat várunk. A legismertebb vádpontok az önismétlés, álbölcsességek zúdítása a hallgatóra, valamint a túlzottan érzelmes attitűd. Aztán sokan vannak, akik csak azért ragadnak újból pennát és hangszert, hogy valamelyest feltöltsék bankszámlájukat, nem azért, mert álmatlan éjszakáik vannak azon gondolatok miatt, amiket még nem osztottak meg közönségükkel. A Circus Hungaricusra egyik fent említett rágalom sem igaz! Rendkívül kidolgozott, érvényes gondolatokban gazdag anyag, amiből sem az önreflexió, sem az önirónia nem hiányzik, továbbá a hangzása is remek. A viszonylag hosszú játékidő miatt az is kijelenthető, hogy Hobónak van mondanivalója 2009-ben, és Madarász Gábor személyében megtalálta azt a dalszerzőt, aki megfelelő termőföldet biztosít gondolatai szárba szökkenéséhez.

Már az intróként értelmezhető nyitány is figyelemre méltó. A Tisztelet Muddy Watersnek című ős HBB dal első két sorával indulunk, amiben a blues témát ezúttal cirkuszi vurstli stílusban hallhatjuk, sok fúvóssal megbolondítva. Önironikus, ötletes és remekül alapoz meg az egész lemeznek, ahogy az Európa nevű tébolyda „lakóit” mutatja be a költő.

A folytatásban rengeteg húzós riff sodor minket a hömpölygő blues-rock folyón, egész a torkolatig, ami nem más, mint a teljes kiábrándulás. A Circus Hungaricus ugyanis rendkívül őszinte, és ezért kellőképp sötét lemez. Hobo nem próbálja ráfogni a pislákoló halogén fényére, hogy az a reménysugár, inkább elmesél mindent, amit maga körül lát, generációja is megkapja a magáét (Vén marhák), és úgy anblokk mindenki más, aki részese ennek az agymenésnek. A leggyengébb számok közé tartozik A sorozatlövő, amiben kimondatnak azok a nevek, melyek gazdái szerves elemei a butító gépezetnek. A Győzike szót egy ilyen kaliberű figurának a szájára sem kéne venni! A többi dal szerencsére bőségesen kárpótol minket: A rock and roll mindenkiében megvan az a bizonyos összekacsintás, Az oroszlánszelídítő vallomása a balerinának inkább őszintesége, mint szépsége miatt értékelendő, a A bolondok hajója mérhetetlen fájdalma, a Kisember pedig keltás hangzása miatt válik emlékezetessé.

A Circus Hungaricus egy olyan kort örökít meg, amiben látszólag már nincs miért lázadni. Nincs elnyomó rendszer, nincs tiltott gyümölcs, szólásszabadság van, de senkinek sincs mondanivalója, gondolati szabadság van, de senki sem gondolkodik el azon, hogy lassan belefulladunk abba a szarba, amit ez a bizonyos hirtelen jött szabadság zúdított ránk. Hobo mégis lázad a maga intelligens, intellektuális módján, és ebből mi csak profitálhatunk. Ha mást nem, annyit, hogy egy órára elmélázunk azon, mikor üresedett ki körülöttünk és bennünk minden, aminek valaha értéke volt.

EMI, 2009, 65 perc