A múlt századfordulón-századelőn vagyunk a Nagy Béke utolsó pillanataiban, amikor felépítik az Erzsébet-hidat, mikor lehetett tudni, hogy az írók melyik kávéházba járnak, mikor még léteztek nemzetiségi városnegyedek sajátságos folklórral, mikor az úri kaszinóban még valódi főrendek kártyázták el birtokaikat, de már maguk sem tudták biztosan követni a többi család leszármazási vonalait, és mikor a monarchia politikusai pártállástól függetlenül éppúgy urambátyám alapon rendezték el a választási és közbeszerzési ügyeket, mint ma, csak nekik még nem kellett mindezt titkolni és szégyellni. Mesevilágba csöppenünk, ami csak annyiban mese, amennyiben nosztalgiára használjuk, hiszen ez a mese aprólékos kutatáson alapul, és biztosan mozog a Monarchia korának társadalmi, tárgyi és kulturális közegében.

A hatalmas háttérre rajzolt pici, finom részletek között pedig ügyesen szlalomozik hősünk, az elegáns szélhámos, Trüffel Milán, a félig sváb, félig szerb tabáni gyerek. Kalandjai pikareszk-szerűen követik egymást, és ha pikareszk, akkor ezek az elemek szinte felcserélhetők is lennének, azonban ahogy Milán cseperedik, a kalandok egyre tágabb körökben, egyre nagyszabásúbban indáznak, módszerei egyre nagystílűbbek és egyre kifinomultabbak, hogy közben vissza-visszatérjen mitikussá váló szülőhelyére, és hogy végül a Monarchia mediterrán és nyugati határain túl Európát és Amerikát is kipróbálja, majd kissé megöregedve – nem lévén képes követni az itthoni új éra új rendőri módszereit (ez már a 30-as évek) –, úgy áldozzon le a csillaga, ahogy a szép Tabánt is lebontják.

A hős és a regény neve ugyanaz, együtt kezdődnek, együtt végződnek, nem tudjuk, melyik inkább ez a Trüffel Milán – a regény, vagy a hős? A kettő csak együtt létezhet, kiderül, hogy a visszaemlékezéseit író és közben a végső, nagy „csapolására” készülő szédelgőt a rendőrség figyeli, ő erről mit sem tud, mi, az olvasók viszont igen, látjuk, hogy közeledik felé a veszedelem, és akár észrevesszük magunkon, akár nem, félteni kezdjük, legszívesebben bekiabálnánk neki, hogy vigyázzon. Ennek az információs deficitnek kell kiegyenlítődnie a regény végére, ennek a feszültsége tart izgalomban bennünket, de ha ez nem lenne, akkor a színes-mesés hömpölygés, az egyszerre ravaszul kimódolt, mégis naiv csalások láncolata és a regény 19. századi fénykorát, a nagy, istenáldotta elbeszélőket idéző hangulat is elég lenne az olvasónak. A szerző nem fél sokat próbált, évezredek alatt szelektálódott sablonokat használni (pl. akkor veszítjük el szerelmünket, mikor már épp elérnénk a boldogságot), és hálából ezek az időtlen mintázatok harmonikusan simulnak egybe a mesével: a megcsapolt pénzemberek, elhagyott, imádott, elvesztett nők eseteivel, Trüffel a szépségért, az életért hozott áldozataival, politikai manővereivel, a féktelen zabálás és részegeskedés, aztán a világ érzékek általi megélésének művészi szintre emelt élvezetével és a csalás-szédelgés esztétikájának kidolgozásával.

A Trüffel Milán nem akar üzenni, eredeti lenni, nagy lenni, nem akar semmi különöset, nem erőlködik, csak éppen olyan szépen működik, amilyen elegánsan Trüffel Milán lavírozott át saját és áldozatai életén.