Ráadásul thriller, ami hazánkban mellőzött, nem túl sok sikeres alkotással büszkélkedő műfaji irány. Nincsenek tehát prekoncepciók, ezt a filmet csak magában lehet szemlélni.
 

Charlotte, a tinédzser lány és egy titokzatos középkorú férfi titkolt, de nem szexuális jellegű kapcsolatával indul a történet. A szituáció legjellegzetesebb és az egész film hangulatát meghatározó vonása a férfi lakhelye, ami nem más, mint a lány szekrénye. Soha nem lehet tudni, ki mit söpör be a szekrényébe, kinek mt rejt a legbelsőbb magánszférája, azonban a felvetés, hogy egy idegen rejtőzzön itt, kellően különleges és bizarr ahhoz, hogy  ebből bomoljon ki a kissé lomha cselekmény. A szekrénylakó Reyer (Nagy Ervin) a későbbiekben kiterjeszti autoritását a lakás egyéb területeire, és a másik lakóra, az édesanyára is.
 

Reyer ragadozóként játszik a két nő érzéseivel, a titkolt vagy mindenki által tudott dolgok machinálásával, az információkkal. Itt ő az, aki kicsiben és nagyban megszabja a játékszabályokat, de magabiztos tervei nem kizárólag rideg számításon alapulnak. Ő a magyar szál a filmben. A magyar nyelv Reyer hatalma, aki megzavarva tárgyalófeleit néha átvált a számukra ismeretlen nyelvre. Ezzel ügyesen cserkészték bele a magyar tényezőt a filmbe, csak nem hagyták kellőképpen kibontakozni. A kommunikáció különböző szintjeinek játékában rejlő feszültség lehetőségét sokkal jobban ki lehetett volna használni.
 

A film tagadhatatlan erénye a jól átgondolt és kiváló színészi játék, illetve a karakterek kidolgozottsága. A történet szereplői mind összetett és bonyolult, a lehetőségekhez mérten több oldalról megvilágított kigurák. A dialógusok is életképesek, nem teátrálisak és nem ripacskodóak, ami egyébként több magyar film jellegzetes betegsége. Zavaró apróság viszont, hogy a Charlottot játszó Laura Greenwoodnak szemmel láthatólag nem sok köze volt eddig a tájfutáshoz, pipiskedő mozgása  a futásnak csak gyenge imitációja - erősen szembehelyezkedik a látszólagos szándékkal és szituációval.
 

A film legnagyobb problémája, hogy nincs meg az állandó lélektani feszültség a szereplők között. A helyszínek jól megválasztottak. Thriller-hagyományokhoz méltó módon a film nem dolgozik sok helyszínnel, az események középpontja a ház (és azon belül is kezdetben az a bizonyos szekrény). Az alaphelyzet feszült, de a feszültség mégsem a színészi játék vagy az események hatására alakul ki bennünk, hanem többnyire az agresszívan előtérbe türemkedő filmzene váltja ki. Már a film első jelenete egy modern thriller-klisé - ebben az értelemben. Charlotte ballag az iskolatáskájával, ez alatt megy a nagyipari hatásfokozás. Már a sokadik vágáson vagyunk túl, pedig még semmi nem történt. Ezt a semmit pedig nem úgy kell érteni, hogy a cselekmény üressége mögött meghúzódnak rejtett erők, vagy az apró nüanszokban ott a félelem groteszk szépsége. Ez karakán semmi, a főcím körül, melyet a zene pótolna ki. Így megy ez tovább: szól a zene, fenyegetően tátong a szekrényajtó, vagy éppen csak üresen köröz a kamera a lakásban. Nekünk pedig - gondolom - félnünk, feszengenünk kéne, de az egyetlen egy dolog, ami zavarhat, az csupán az, hogy eddig már minden azt érezteti velünk, hogy itt bizony gondok lesznek, és csak nem történik semmi. Valóban, a fokozást nem tetőzi be semmi, nem áll senki a hegycsúcs tetején. Csak az aljáról indul meg egy hegymászó, aki mindig visszaesik. Szintentartás folyik, és ami másképp csak esetlegesen alakul ki, azt pótolja a Realistic Crew,(aki a zenéért felel). Nem konkrétan a zenével vagy a jellegével van probléma, csak a betöltött funkciójával és felhasználásával.
 

A filmet átfogó koncepció, amit már eddig is érintettünk, szintén üres. Az alaphelyzet, a filmötlet rendkívül szellemes, mégsem sikerült belőle élénk konfliktusokat, csúcspontokat kihozni. Pedig ez egy nagyközönségnek szánt thriller esetében egyrészt a műfaj alapja, másrészt pedig a film ezek nélkül még csak nem is öncélú, hanem kissé suta. Azért belekerült egy végső „összecsapás” a filmbe, és egy, mostanában oly’ divatos utolsó fordulat is, de ezek erőtlenek, rosszul elhelyezettek és fantáziátlanok. Ezen kívül a filmben láthatók olyan önmagukban álló epizódok is, amelyek nem vezetnek sehová. (pl.: Charlotte beszélgetése a barátnőivel). Ezek viszont akkora esztétikai értékkel nem rendelkeznek, hogy jogos zsákutcaként értékelhessük őket.

A Szobafogság mindent összevetve figyelemre méltó, hiánypótló műfaji próbálkozás, ami technikailag megüti a koprodukciós filmtől remélhető nemzetközi színvonalat, történetszövésében, dramaturgiai kidolgozottságában azonban alatta marad az elvárásoknak.