Noha a színlapon felsorolt szerzők, Rahmanyinov, Sosztakovics és Sirli vaskos zenei szövetet sejtetnek, a zene mégsem hatja át az egész előadást. Kizárólag az elején és végén, valamint a felvonásközi átállásokkor halljuk az említett szerzők műveinek részleteit. A megszólaló taktusok súlyos, komor hangulatot teremtenek, megidézve az egyházi liturgia méltóságteljességét. A zene alatt erőteljes képek jelenítik meg Tompa üdvtörténeti értelmezését.

Tompa olvasatában az Atya a lányok apja, a Fiú a Moszkva ígéretét magával hozó, már-már Messiásként fogadott Versinyin, a Szentlélek pedig azzal a szenvedéssel azonos, amit a szereplők átélnek. De milyen ez az üdvtörténet? Az Atya halott, csak szelleme lebeg súlyos árnyként a lányok felett; Versinyin mint Fiú Bogdán Zsolt alakításában bárgyú vigyorú pojáca csupán. A keresztény vallásos tapasztalat által szerető és vigasztaló Istenként elgondolt Szentlélek pedig a rendező véleménye szerint, a darab szereplőinek szenvedésében mutatkozik meg.

A lányok az általuk vágyott értelmes élet helyszínére, Moszkvába nem jutnak el. A megváltás ígérete unott emberek üres filozofálása arról, hogy hová fejlődik az emberiség kétszáz év múlva. Az átszellemült, megváltott élet helyett mindent eláraszt a silányság, a jelentéktelen, unalmas lét, amelyben a feleségek megcsalják a férjeiket, miközben a férjek úgy tesznek, mintha semmit se vennének észre.

Az emberi jellemek, helyzetek és viszonyrendszerek kibontásakor Tompa és színészei a megszokott magyar realista-naturalista színjátszástól eltérően a figurákat elrajzolják, karikírozzák. A játék ezért elmozdul a groteszk irányába, és sok humoros helyzetet hoz létre. Ez a fajta játékstílus magában hordozza azt a veszélyt, hogy az alakok komplexitása sérül, és így csak karikatúrává válnak. Ez történik Natalja Ivanovna esetében, Skorván Tünde csak megszólalásaiban agresszív, Natalja lényének állati durvaságát nem tudja megteremteni a színésznő.

Olykor a dramaturgia sem segíti az alakok plasztikus megformálását és a miliő megteremtését. Az első látásra lényegtelennek tűnő részek kihagyása megbontja Csehov szövegét, különösen észrevehető ez a negyedik felvonásban, ahol a kihagyások által a Csehovnál mindig csak másodlagos, a háttérben zajló narratív események indokolatlanul nagy hangsúlyt kapnak. Mindezektől függetlenül a társulat olajozottan dolgozik együtt, kiemelkedik Hatházi András Andrej, a báty szerepében, valamint Versinyin és Mása alakítói. Az előadás tehát ihletett munka, igényes művészszínházi előadás, mégsem tudja elérni azt a hőfokot, ami maradandó élményeket égetne nézői emlékezetünkbe.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér

Prozorov, Andrej Szergejevics: Hatházi András
Natalja Ivanovna: Skovrán Tünde
Olga: Kali Andrea
Mása: Kézdi Imola
Irina: Péter Hilda
Kuligin, Fjodor Iljics: Orbán Attila
Versinyin, Alekszandr Ignatyjevics: Bogdán Zsolt
Tuzenbach, Nyikolaj Lvovics: Bodolai Balázs
Szoljonij, Vaszilij Vasziljevics: Bíró József
Csebutikin, Ivan Romanics: Dengyel Iván
Fedotyik, Alekszej Petrovics: Molnár Levente
Rode, Vlagyimir Karlovics: Sinkó Ferenc
Ferapont: Barkó György
Anfisza: Kakuts Ágnes
Szvetlana: Györgyjakab Enikő, Skovrán Tünde
Protopopov: Szűcs Ervin

Zenekar, katonák, tűzoltók: Balla Szabolcs, Buzási András, Galló Ernő, Fogarasi Alpár, Laczkó Vass Róbert, Farkas Lóránt, Albu István, Köllő Csongor

Díszlet: Both András
Jelmez: Carmencita Brojboiu
Zene: Rahmanyinov, Sosztakovics, Sirli
Dramaturg: Visky András

Rendező: Tompa Gábor

Kolozsvári Magyar Állami Színház
Biennálé – A külhoni magyarok kulturális fesztiválja keretében

2009. október 31.
Vígszínház