A Trafó nagyterme viszonylag szellősen telt meg az előzenekar előtt, ezért kényelmesen kiválaszthattam a helyemet. Talán csak nekem nem volt teljesen világos, hogy Nigun az előzenekar neve (ami gyakorlatilag sehol sem szerepelt), vagy Hard Plains Drifter, ami pedig - legalábbis a kissé zilált sajtóanyag szerint - John Zorn és Bill Frisell zenéjének a címe.

Na mindegy, szóval eléggé összekavarodtak a nevek, de hát nem ez számít. Ahogy a (Nigun) zenekar tagjai megjelentek, beindult a zene, kissé túlságosan is erősen: azon tűnődtem, hogy egy ilyen kezdet után vajon hová lehet még fokozni?

Próbálok kissé egyértelműbben fogalmazni: a koncert első fele a káosz/extázis és harmónia párból egyértelműen a káosz, vagyis a szorosan egymásra rétegezett (ám egymással nem teljesen összefüggő) hangok visító tömbjéből indult, és nagyjából ezen alapálláshoz tért vissza egy-egy harmonikus kitérő után. Fokozás nem volt, inkább csak néhány lazább rész – pihenésül.

Mániám, hogy elődöket keresek zenehallgatás közben: Zorn és Frisell helyett inkább Medeski, Martin és Wood neve ugrott be nekem. Több okból is: például hogy Medeskiék is nagyon be tudnak indulni. További ok lehet az utóbbi zenekar gyakran monoton módon ismétlődő, tudatosan korlátozott hangkészlete, amiből időnként zavaróan hosszan kilóg az orgona hangja.

Párniczky Attila gitározásában volt valami idegesítő. Többé-kevésbé ízlés dolga az, hogy az ember hangoláskor hangológépet vagy hangvillát használ. Azt azonban szerintem egyetlen gitáros sem tudja megállni, hogy némiképpen ne módosítson egy-egy hang magasságán. Lehet az vibrato a hosszan kitartott hangoknál, rácsúszás, trilla , illetve a húr oldalirányú feszítése, eltolása. A gitárnak nem „tökéletes” a hangolása, s e finom módosítások nélkül túlságosan steril minden. Ezért van az, hogy nyitott akkordokat, több üres húrt általában nem szívesen játszanak elektromos gitáron (legalábbis effekt vagy rezonáló húrok nélkül).

Olyan érzésem volt, mintha Párniczky (önmagához képest) túl kemény húrokat szerelt volna a hangszerére: sok üres húrt hallottam, ám egyetlen egy hajlítást, vibratót sem, vagy a hangmagasság bármely módosítását. Márpedig volt néhány hosszan kitartott hangokból álló dallam koncert közben, ahol ez kifejezetten hiányzott, enélkül „hamisan” szóltak a hangok.

Aztán észrevettem, hogy a nagybőgős sem hajlít. Márpedig én azt hittem, hogy mi sem természetesebb azon az ormótlan nagy hangszeren! Szóval azt kell gondolnom, hogy valamiféle koncepció van abban, hogy az együttes kizárólag egyenletes lebegésű hangokat játszik, és azokat is gyakori ismétléssel, korlátozott mozgástérben.

A vibrato – többek között - arra szolgál, hogy hangerő kiemelés nélkül felhívja a figyelmet egy szólamra, szóval némi vibratóval talán elkerülhető lett volna, hogy a gitár túl hangosan szóljon, olykor szinte elnyomva más hangszereket.

Fenti kifogásaim ellenére mégis azt kell mondanom, hogy a zene kifejezetten ízléses volt, meglehetősen jó koncert sikeredett belőle – zavaró részekkel.

A szünet után aztán teljesen megtelt a terem Marc Ribot előadására, ráadásul még koncert közben is szüremlettek be további, rejtélyes emberek.

Ha az előző koncerten a káosz/extázis és harmónia tengelyt éreztem dominánsnak, Marc Ribot előadásában a vásári komédiát véltem a vak extázisnak feszülni.

A számok többnyire valamilyen egyszerű futamból indultak (kivéve az első számot, ami nagyon nehezen akart elkezdődni: sokáig küszködött Ribot a berendezéssel, hogy hangot csiholjon ki belőle), majd gyorsan valamilyen eksztatikus ritmusba (káoszba) futottak.

Illetve már nagyon a koncert elején megjelent a banális, vásári jelleg: a dal két akkordos felépítésében és a különös szempontból nézett, ám mégis hétköznapi szöveg banalitásában (kb. régóta tudom, hogy a lány, akit szeretek és aki szeret, az én tükörképem lesz, ezért mindig a tükörképemet keresem a lányokban). Jó sok effekt volt hozzá, így a szinte bugyuta dalokból hamar érdekes változatok keveredtek, s a zene a vásári (itt valóban Tom Waits ötlött fel bennem) egyszerűség és a kaotikus, eksztatikus tobzódás között ingadozott.

Azon tanakodom, hogy mit jelent manapság a jazz szó. Hogy Erdély Miklós marlene-téziseit parafrazeáljam, annyira kitágult a szó jelentése, hogy már semmit sem jelent. Legtovább talán a zenei virtuozitás jellemezte mint műfajt, ám az elektronika korában ez is értelem nélküli kifejezéssé vált. Marc Ribot gitárjátékát mint technikát semmilyen értelemben nem tudom a jazz szóhoz kötni, miközben valóban, ez is jazz. Hiába emlékeztet időnként a Manu Chao-ra, áll két akkordos harmóniai vázból, illetve sorozatosan egymásnak feszülő poliritmusokból. Mindez jazz.

A zsúfolásig megtelt nézőtér, a közönség táncolt és ünnepelt, nem akarta leengedni a zenekart a színpadról, és ez az ováció már egyáltalán nem csak a magyar származású, fiatal és csinos hegedűsnek szólt, mint az elején, hanem az összes zenészeknek és az egész különös, ám nagyon is élvezetes előadásnak.

Marc Ribot

Marc Ribot a New Jersey-ben levő Newark-ban született 1954-ben. Tizenévesen különböző diákegyüttesekben gitározott, miközben a haiti származású klasszikus gitáros és zeneszerző Frantz Casseus-nál tanult. 1978-ban New York City-be költözött és a soul/punk Realtones együttesben zenélt, majd 1984 és 1989 között John Lurie Lounge Lizards nevű együttesében játszott. 1979 és 1985 között Ribot háttérzenészként dolgozott többek között a következő zenészeknek: Brother Jack McDuff, Wilson Pickett, Carla Thomas, Rufus Thomas, Chuck Berry.

Ribot olyan művészekkel játszott közös lemezeken, mint: Tom Waits, Soloman Burke, John Lurie, Elvis Costello, Marianne Faithful, Arto Lindsay, Norah Jones, Caetano Veloso, Laurie Anderson, David Sylvian, Susana Baca, McCoy Tyner, T-Bone Burnett, The Jazz Passengers, The Lounge Lizards, Evan Lurie, Chocolate Genius, Jamaaladeen Tacuma, Cibo Mato, Medeski Martin & Wood, James Carter, Vinicio Caposella (Olaszország), Auktyon (Oroszország), Vinicius Cantuaria, Sierra Maestra (Kuba), Alain Bashung (Franciaoszrág), Joe Henry, Alan Toussaint, Marisa Monte, Allen Ginsburg, Trey Anastasio, Madeline Peyroux, Patti Scialfa, Sam Phillips, Akiko Yano, The Black Keys. Ribot gyakran dolgozik együtt T Bone Burnett producerrel, legutóbb Alison Krauss és Robert Plant Grammy díjas “Raising Sand” című albumán és rendszeresen dolgozik John Zorn zeneszerző-szaxofonossal, valamint közreműködött Norah Jones új lemezén.

Ribot saját lemezein a következő együttesek szerepelnek: Rootless Cosmopolitans (Antillák), Shrek (Tzadik), és a Los Cubanos Postizos (Atlantic).

Marc szoló felvételei: Marc Ribot Plays The Complete Works of Frantz Casseus (Les Disques Du Crepuscule), The Book of Heads (Tzadik), “Don’t Blame Me (DIW), amelyről a Village Voice így ír “a lemez mely élvezetes, kellemes és egyben megdöbbentően szórakoztató.”

Marc játszott az olyan filmzenékben, mint Walk The Line (Mangold), Everything is Illuminated, és a The Departed (Scorcese). Marc eredeti filmzenét komponált a PBS dokumentumfilmhez Revolucion: Cinco Miradas és a Drunkboat című filmhez John Malkovich és John Goodman szereplésével.

Marc tehetségét szimfonikus zenekarral is kipróbálta. Stewart Wallace zeneszerő írt számára egy gitárversenyművet zenekarral. A darabot először a Nemzeti Szimfonikus Zenekar játszotta Washington DC-ben 2004 júliusában majd előadták a kaliforniai Santa Cruz-ban a Cabrillo Fesztiválon 2005 augusztusában.

Az idén 55 éves Marc Ribot már hosszabb ideje a New York-i underground zenei élet mértékadó, vezető egyénisége. Azon speciális zenei világé, amelyben mindenkor meghatározó volt a progresszió és kísérletezés, ahol speciálisan keveredik egymással a fekete, a zsidó, és számos különböző nemzetiségű és gyökerű zenei kultúra.

Marc Ribot Ceramic Dog

Marc Ribot - gitár, ének, basszusgitár
Shahzad Ismaily – basszusgitár, Moog, elektronika
Ches Smith - dobok, elektronika

Vendég:
Bálint Eszter – ének

Marc Ribot honlapja

Bálint Eszter

Az azóta a zenekar tagjának számító Bálint Eszter kisgyermekkorában került ki New Yorkba, annak a színtársulatnak tagjaként, melyet apja, Bálint István és Halász Péter közösen vezetett. Legtöbben Jim Jarmusch Florida, a paradicsom női főszereplőjeként ismerhették meg. Énekel, gitározik, hegedül és elektronikus hangszereken játszik. Eddig két lemeze jelent meg – Flicker és Mud - jelenleg harmadik albumán dolgozik.

Hard Plains Drifter

A darab Bill Frisell és John Zorn együttműködéséből született. Frisell néhány kompozíciót és rövid zenei ötletet adott Zorn-nak, aki sorba rakta őket és improvizatív elemekkel kötötte össze az addig különálló motívumokat. Az így létre jött mű a Before We Were Born című Frisell lemezen (1989) hallható. Zorn-nak és Frisell-nek ezt a korszakát közös zenekaruk, a Naked City fémjelzi. A zenekar eklektikus számait a zenei műfajok közti gyakori és éles váltások teszik izgalmassá, vibrálóvá. Az eredetileg tizennégy perces darabból Párniczky András (Nigun) készített egész estés átiratot, melyből ezen a koncerten 40 perc volt hallható.

Hard Plains Drifter

Párniczky András - gitár
Szabó Dániel - billentyűs hangszerek
Nagy Péter - nagybőgő
Jeszenszky György - dobok

Nigun honlap

Párniczky András

1972-ben született Genfben. Zenei tanulmányait a Postás Erkel Ferenc Zenei Iskolában, az American Institute of Music-ban (Bécs), a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén (Budapest) és a Holland Királyi Zeneakadémián (Hága) folytatta.

Hollandiai tartózkodása során, 2001-ben, a hágai Residentie Orkest vonósaira hangszerelt, amelyet az Anton Phillips Zaal-ban adtak elő. Együtt zenélt és turnézott Matt Darriau-val, Fritz Landenberger-el, Klemens Marktl-al, Baló Istvánnal, Benkő Róberttel, Barcza Horváth Józseffel, Egri Jánossal, Dresch Mihállyal, Fellegi Ádámmal, Lukács Miklóssal, Monori Andrással, Palya Beával, Szabó Dániellel valamint a Trans-Global Underground zenekar tagjaival. Tagja volt annak a big band-nek, amelyet Graham Collier vezetett.

A gitározás mellett aktívan foglalkozik hangszereléssel is, több arrange-a szerepelt már különböző big band-ek műsorán.

Zenészként működött közre Lukáts Andor Portugál, illetve Szabó Ildikó Chacho Rom című filmjében. 2000-ben a Zoller Attila Jazz Gitár Versenyen negyedik helyezést ért el, a zsűri elnöke Pat Metheny volt.

Eddigi pályafutása során, egyéb munkái mellett, több jazz zenekart vezetett (Párniczky Quartet és Quintet), majd 2001 augusztusában megalapította a Nigun zenekart. A Nigun számos fesztiválon és klubban lépett fel megalakulása óta. 2005-ben Daniel Zamir Izraeli szaxofonos közreműködésével rögzítették Bale Kulturnik címü harmadik albumukat.