A célzatosságot a programválasztást illetően személy szerint tagadom – és a rendező-karmester közös koncepciója távolról sem dialektikus. Pedig az Operaház új Bartók-bemutatója, A Kékszakállú herceg vára – Egy opera kétszer párkapcsolati tréningnek sem lenne utolsó. Mivel a szimbolista eszközökkel élő Balázs Béla-librettó patriarchális világát Bartók többféleképp értelmezhető, sokrétű zenébe ötvözte, tulajdonképpen kézenfekvőnek tűnik az ötlet, hogy egyszer a férfi, egyszer az asszony szemszögéből vizsgáljuk meg az intimszféra határait feszegető művet. Annyira evidens, miért is nem csinálták meg korábban?

Talán mert egy emancipáltabb társadalomból érkező német rendező kellett hozzá. Hartmut Schröghofer nem keres felelőst, hanem górcső alá vesz egy kapcsolatot. Ismerős lehet a kortársi tér (üvegfelület és bőrkanapé, díszlet: Hartmut Schörghofer), a divatos, mai öltözékek (öltöny és koktélruha, jelmez: Corinna Crome) – ahogy a problémák is. Az erős vizualitással operáló rendezés szó szerint tükröt tart elénk: az előadás elején-végén beforgatott, az egész Házat tükröző üvegfal révén saját magunkkal találjuk magunkat szembe. Gyönyörű kép, és az is jelentéssel bír, ahogy túldíszített, kiaranyozott Operaházunk remegve villan fel és foszlik szét a posztmodern funkcionalitásban: mintha féltve őrzött, agyonpolírozott családi mítoszaink csillognának majd hullanának darabokra.

Hallgattassék meg a másik fél is – és jöjjön létre egy egymást kiegészítő, globális olvasat! Ez újdonság Fischer Ádámtól is, akinek korábbi Kékszakállú-értelmezései nem az örök párkapcsolati játszmákra tették a hangsúlyt, hanem a drámaiságra: a Marton Éva-Samuel Ramey CBS-felvételen egy erős drámai szoprán feszül az artikulációjában is idegenszerű, hasonló súlyú basszusnak. A tavalyi, bécsi koncertszerű előadáson pedig a párkapcsolati pozícióharc mintha a szövegmondással való küzdelemben is megmutatkozott volna: Judit szerepében Iris Vermillion a bécsi előadáson ugyan tiszta kiejtéssel indított, ám ahogy a zenei expresszivitás növekedésével egyre kevésbé tudott a kiejtésre figyelni, bármilyen szuggesztív erejű is volt a fellépése, a szövegmondásban egyre komolyabb artikulációs nehézségei támadtak. Akkor ott ez a Kékszakállú idegenszerűségéhez való igazodásként, Judit önfeladásaként is értelmezhető volt – hiszen kettejük rivalizálásából ott egyértelműen a herceg került ki győztesen.

Az operaházi bemutatón az artikuláció képessége a vágyak kommunikálásának képességévé is válik. Az idegenszerűség annak ellenére visszaköszönt, hogy mindkét énekes magyar: a Kékszakállú szerepében Szabó Bálintot láthattuk, míg Juditot Vizin Viktória énekelte. Az első verzióban Juditra volt jellemző, a másodikban - kisebb mértékben ugyan, de - a Kékszakállúra. A kiváló színészvezetéssel megformált karakterek szövegmondása is kifejező, része a rendezői, és nem utolsó sorban zenei interpretációnak.

Az első rész Juditja éretlen, magában, így a párjában is bizonytalan nő, aki nemcsak állandó megerősítésre vágyik, de akár megkapja, akár nem, egyre hisztérikusabban követeli azt. Fiatalabb és tapasztalatlanabb, mint párja: naivitását hivatott kifejezni a fehér gyolcs, amelybe felsőteste tekerve van, és amelyet időnként takaróként magára húz, mint egy kisgyerek.

Párja ellenben nyugodt, szerelemittas férfi, akit elbűvölt Judit szépsége és fiatalsága. Érettségét az öltözéke (felelős pozícióban dolgozó menedzser visel ilyen öltönyt), kettejük hierarchijában betöltött domináns szerepét a vörös bőrkanapén való terpeszkedés tükrözi híven (Judit ennek maximum a karfáján foglal helyet.) Ugyanakkor szinte semmit sem tesz a nő megtartásáért – a hódítás is elég, mint ahogy a testi érintés nélkül kért „csókolj-csókolj“ is sugallja. Tragédiájuk, hogy nem illenek össze: a Kékszakállú a végén jár annak az útnak, amelyen Judit éppen csak elindult. Hogy hova vezet, a Herceg tudja jól – ám az unos-untig ismert játszmák ellen semmit sem tesz, ahogy az ennek tudatában nem lévő lány megerősítéséért, megnyugtatásáért sem. Talán mert tehetetlen: Judit nem képes közölni félelmeit, így nincsen rájuk gyógyír sem: mint thrillerekbe illő bogarak, veszik körül a halott asszonyok. Elnémulása tulajdonképpen megkönnyebbülés, ha úgy tetszik: happy ending.

A tükör a szünetben is szerepet kap – és azt a benyomást kelti, mintha a történet nem más szempontból megismétlődne, hanem folytatódna. A második részben egy sokkal érettebb, nőiségének és hatalmának teljes tudatában lévő nőt látunk, egy vérvörös ruhás dominát, vampot – és egy perifériára kerülő, erőtlen, várát elhagyó Kékszakállút.

Ha úgy tetszik, Judit története afféle fejlődésregény, az első részben látott naiv lány artikulálatlan hisztériája rég a múltté, és egy agyonjátszmázott kapcsolatban élő harmincas pár pozícióharcába nyerhetünk bepillantást. Szabó Bálint Hercege kiszorul a kanapéról, melyben ezúttal öntudatos felesége terpeszkedik – akit nem annyira a kíváncsiság, mint a megalázás vágya hajt, amikor férje intimszférájának felszámolására indul.

Ez a nő egy a férfit fizikailag és lelkileg is meggyötrő domina – a férfi pedig csak egy bohóc ebben a keserű párkapcsolati komédiában. A háttér óriáskivetítőjén futó videoinstalláció ezúttal nem a balázsi szimbólumok kivetítésére szolgál, hanem fantáziáik, szexuális perverzióik projekciójára: a Herceg egy szomorú bohóc, akinek hátán a nő tűsarkúban mászkál, míg ki nem sarkad a vére (látványtervező: Andreas Grüter). Nem csoda, hogy a végén, az utolsó kulcs után egyszerűen kioldalog saját várából, egyedül hagyva benne kínzóját – akire a túlfeszített játszma után szintén csak veszteség, a magány marad.

A kékszakállú herceg vára - Egy opera kétszer

Zenéjét szerezte Bartók Béla
Szövegíró Balázs Béla
Rendező Hartmut Schörghofer
Díszlettervező Hartmut Schörghofer
Látványtervező Andreas Grüter
Videó fettFilm (Mömme Hinrichs, Torge Moller)
Jelmeztervező Corinna Crome

Karmester Fischer Ádám

A kékszakállú herceg - Szabó Bálint
Judit - Vizin Viktória