Vlagyimir Szorokin Cukor-Kreml című kötete 2028-ban, a fehér fordulat utáni, fallal körülvett Oroszországban játszódik, ugyanabban a világban, mint Az opricsnyik egy napja című kisregénye. A szöveg tizenhat rövid, címmel ellátott egységből áll, amelyek nem hagyományos értelemben vett novellák, s végképp nem önállóak. Mint az egyszerű címek is jelzik, amelyek gyakran csak a helyszínt rögzítik („Kocsma”, „Gyárban”, „A mozi”, „A piros lámpás ház” stb.), a szövegdarabok ugyanarról az alávetettségről szólnak, amely a legkülönbözőbb miliőkben is felüti a fejét; különböző vetületei a mindenre kiterjedő hatalmi berendezkedésnek. Szorokin futurisztikus víziója ennyiben szkeptikus: a bemutatott élet helyszínre való tekintet nélkül csak az (elképzelt) orosz valóság általános keretei között kap teret a szövegben. Márpedig ez a képzelt valóság nyomasztóan despotikus, éles vagyoni különbségek által tagolt, szigorúan kivagyi.
A szövegrészek viszonyát a kötet címét adó és minden epizódban megjelenő cukorból öntött Kreml-forma allegorizálja, amelyet, hogy meg tudják enni, apróbb darabokra törnek. Az egyes szövegekben az is szimbolikus jelentőséget kap, hogy a cukoröntvény melyik tornya, milyen része kerül bizonyos szereplők kezébe. A Kremlt „A levél” című darab víziójában átfestik fehérre, a Kremlben lakó uralkodónő pedig azt álmodja, hogy az épület falai kokainból vannak. Ez az „Álom” címet viselő szöveg kommunikál a későbbi „Underground” című epizóddal, ugyanis a szexuálisan felfokozott, kielégületlen uralkodónő azt suttogja benne: „Itt az idő!”, s az „Underground”-ban összegyűlő ellenállók, akik közös kábítószertripen vesznek részt – farkasokká változva széttépik az uralkodócsaládot – ugyanerre a jelmondatra kezdik el a vérengzést. Utóbbi epizód szintén párhuzamba állítható Az opricsnyik egy napjá-ban szereplő drogos jelenettel, ahol az opricsnyikok úgynevezetett „aranyhalacskát” vesznek magukhoz, és az egész csapat egyetlen diadalmas sárkánnyá változik a trip során. A két szeánsz közös vonása, hogy közösségben, együtt bonyolított vágyteljesítésre kerül sor bennük, s a résztvevők víziója közös, mindannyian ugyanazt látják. Ez Szorokin kötetének talán legérdekesebb vonása: bármennyire is nyomasztó világot helyez 2028-ba, s a nyugatról beszüremlő, színleg elítélt, tiltott, és eleve kevesek által elérhető, de mégis vágyott jólétet is problematizálja – ld. „A mozi” című epizódban ábrázolt filmforgatás – a legtöbb helyszínen mégis közösségeket talál, amelyek, ha tessék-lássék is, de összetartanak, és valóban kommunikálnak egymással. Ennyiben víziója határozottan különbözik a nyugati világra jellemző izolációs félelmekre épülő, paranoid világképektől (ld. pl. Bret Easton Ellis, Michel Houllebecq vagy Jean-Philippe Toussaint műveiben).

A tény, hogy ez a kötet töredékesre szerkesztett, konceptuálisan teljesen érthető, esztétikai szempontból azonban nem feltétlenül előnyös döntés. Az egyes témák megjelenítéséhez a szöveg más-más nyelvezetet használ, s a stiláris töredezettség óhatatlanul a valóságélmény kiteljesedésének útjába áll. Egyes részleteket nagyon erőteljesen ragad meg – pl. a patetikus túláradásból zsolozsmázássá fajuló „Levél” –, összességében mégsem emeli új minőségre a szilánkokat. Hiába van egyértelmű szándék e szerkesztésmód mögött, a szövegvilág csorbul, mert randomizálódott, hevenyészett jelleget ölt a megjelenített részletek kiválasztása. 2028 bemutatásában túlzott hangsúlyt kap, és némileg kierőszakoltnak érződik a technicista szempont, a robotok, okoskák, az eleven tárgyak kissé szervetlennek tűnnek, mintha ezek csupán vörös farokként lógnának itt, s egyetlen szerepük az lenne, hogy levédjék a szerzőt: szatírája nem a jelenlegi orosz rezsimet támadja. Nagyon vicces viszont a fehértehén-összeesküvés leírása:

Tizenhat hónappal ezelőtt Moszkvában letartóztatták a „Jaroszvet" nevű misztikus, oroszellenes szekta hat tagját. A szektások fölrajzolták egy fehér tehénre Oroszország térképét, majd valamiféle mágikus rituálét hajtottak végre, földarabolták az állatot, a darabjait elszállították az orosz állam távoli vidékeire, és külföldiekkel etették meg. A tehén hátsó részét Távol-Keletre vitték, ahol megfőzték, és japán áttelepültekkel etették meg, a lágyékhúst és a hasaalját Barnaulba szállították, pelmenyit főztek belőle, és megetették a kínaiakkal, a szegyből borscsot főztek, Belgorodban megetették tizennyolc hohol kupeccel, Roszlavlban belorusz napszámosoknak készítettek fasírtot a tehén mellső lábaiból, a fejéből meg kocsonyát főztek, amellyel Pszkovtól nem messze megetettek három észt öregasszonyt. Mind a hat szektást letartóztatták, kivallatták, mindannyian vallomást tettek, megnevezték társaikat és segítőiket, de az ügyben így is maradt egy homályos részlet: a tehén belsőségei. Az „Oroszország" feldarabolását jelképező mágikus rituáléban azok fontos szerepet játszottak. De a belek, a gyomor, a szív, a máj és a tüdő csodálatos módon eltűntek, és semmilyen kínzás nem tudta előremozdítani a nyomozást, és megvilágítani a helyzetet. Világos volt, hogy a hat letartóztatott egyszerűen nem tudja, ki, hova, és milyen céllal vitte el a feldarabolt tehén belsőségeit.
(57.)

Igaz, ez a történet is Szorokin csapongó ötleteinek szertelenségét fémjelzi, hiszen már-már lejegyzett művészeti performanszként hat. Jellemző az orosz világ egészére, hogy egy ilyen jelenség fogadtatása mindenképp misztikus-politikai értelmezési szempontokat tartalmaz, nem esztétikaiakat, s emellett egyéb módon árulkodó: láthatóvá teszi, hogy az orosz közgondolkodásban működő paranoia nem az individuumra, hanem a nemzet testére és az ország területi egységének megőrzésére összpontosít. Ugyancsak telitalálat az agyagyag:

– Hallottátok-e a hírt az agyagyagról? Csináltak a kínaiak olyant, hogy nemcsak robotoknak jó, hanem embernek is!

– Elég a fillentésből, Nyikitka! Az eszed tokja agyagyag.

– De hát szent igazat beszélek! Nálunk, Szibériában végezték el a titkos kísérleteket azzal az agyaggal: befecskendőzték a férfiak fejébe Karpilovka faluban, csak aztán nem jól kókulálták ki, és túl sokat sikerült befecskendőzni.

– Na és?
– Na, aztán azok a férfiak reggelre megírtak egy traktorátust az Uralkodónak: „Hogyan kell helyesen berendezni az orosz falut."
– Na és mi van abban a traktátuban?
– Azt írták, hogy minden parasztra acélfütyköst kell rácsinálni, hogy csak úgy magába’ szánthassa a földet mindenki! Itten van e, gyönyörködjetek benne!

(107-108.)

Remélem, ezzel a koncepttel az ebbe a világba helyezett későbbi Szorokin-szövegekben is találkozunk majd.

Összességében tehát kétségesnek tartom a Cukor-Kreml kötet vállalkozását, amely szétforgácsolódó szövegdarabokon keresztül akar megmutatni egy mítikus fényben sütkérező koncepciót – jelen esetben a Kremlben gyökerező totalitárius hatalom visszás funkcióját. A szövegvilág és az abból kibontakozó mítosz összekapcsolása visszatekintve tulajdonképp már a Jég esetében is hasonlóan oldotta meg Szorokin, legalábbis technikailag, de abban a regényben a Jég mítosza olyan átütő erővel terelte egy irányba a különböző narratívákat (amelyekből eleve csak négy darab volt, s ebből kettő lényegesen hosszabb), hogy nem kellett az olvasónak ennyire széttartó elemeket befogadnia. A kötet nyelvezete a végletekig filterezett: szatíra, pátosz, paródia, népnyelv, argó és egyéb tudatosan alkalmazott eltérések következnek egymásra, amelyek mind a tárgyilagos reprezentáció ellenében hatnak, torz valóságélményeket halmoznak egymásra. E törekvés tudatossága ellenére érdemes észben tartani, hogy azok a korszakok a leghajlmasabbak ez efféle redukcióra, amikor a művészet nem nő fel ahhoz, hogy a valóság összetettségét egy az egyben leképezzék. A prózai szövegek olvasásában nagyon nagy szerepe van az azonosulásnak, s ezt a fokalizáció és a szövegkohézió együttesen termeli ki. Ilyen tekintetben a nem túl terjedelms, és durván szétforgácsolt Cukor-Kreml inkább lapraszerelt IKEA-bútorhoz hasonlít, mint valódi berendezési tárgyhoz, enteriőrhöz, amely igazán belakja olvasója napjait.