Ki menne rosszkedvűen vagy szorongva Richard Bona koncertre, már aki valaha is látta őt a színpadon? Ugyan! S mégis lehet, hogy akadnak ilyen elvetemültek, ahogy elképzelhető, hogy én magam is közéjük tartoztam, pedig májusban a Művészetek Palotájában már hallottam őt Snétberger Ferenccel zenélni.

Hallottam, ahogy a Kiis ketze laanyomat énekelte, és énekeltem én is, ahogyan azt a körülöttem ülők tették. S a koncert végén azt is tudtam, hogy nagyon sokszor, újra meg újra hallani akarom őt. Hát így kerültem október 22-én este a Millenáris Teátrumba, ahol Bona izgalmas, Ten Shades of Blues című új albumát mutatta be a magyar közönségnek.

Miatta mentem, mert tudtam, hogy jó lesz. Lehet, hogy a koncert első felére oda se tudtam figyelni, mert ez bizony megesik az emberrel - még akkor is, ha nagyon készül rá. Eleinte hiába koncentráltam. Aztán meg, egyszer csak már egyáltalán nem kellett koncentrálnom, mert a zene, a különböző hangszerekből felém lökött, tülkölt, pengetett, dobolt, dobott és leütött hangok áttörték a szorongás felhőjét.

Érezni lehetett, hogy az egész közönség ugyanazzal a biztos tudattal érkezett, amivel én: hogy valami nagyon jó lesz. A koncert közepe felé pedig Bona elmondta, hogy a színpadon álló formáció az ő új együttese, és a turnét a közös lemez népszerűsítése végett szervezték - így hát szíveskedjetek megvenni a CD-t. Már a zenekar tagjainak bemutatása is legalább húsz percet vett igénybe, mivel Bona sorra kérdezgetett minket, hogy Tudjátok, hol van Camp Springs, ahonnan a harsonás Marshall Gilkes származik? Ugyan már, ne blöfföljetek! Én se tudom! És a világ legszebb helye, a legeslegesleggyönyörűbb Guadalupe sziget? - mert a gitáros épp odavalósi. Ugye, hogy ezt sem tudjátok! A trombitás, Mike Rodriguez ugyan csak New York-i, a dobos pedig Haitiről való, de a billentyűs, na hát ő, a legjobb helyről: Hollandiából. A legjobb helyről!

A közönség egyáltalán nem volt félénk. A nézőiket örökké megmozgatni akaró rendezők csak irigyen pislogtak volna azt látva, hogy Bona személye, pontosabban személyiségének lehengerlő nyíltsága, humora és kedvessége, ugyanakkor pedig az egymást követő számok sokszínűsége – mindenki kiválaszthatta közülük a sajátját - mennyit segített a közönségnek abban, hogy maga is közvetlenebb legyen. Vokális és instrumentális számok, a jazz különböző változatai hívták hol meditációra, hol harsány ünneplésre a közönséget, amit Bona a tőle megszokott módon, „Doula” nyelven bűvölt a székbe.

Körülbelül az első egy óra után kezdett igazán sűrűvé és színházszerűvé válni az este. A közönség addig is lelkesen tapsolt és éljenzett a szólók után vagy a számok végén, ám a zenészek fent leírt teátrális bemutatása határozottan kijelölte az est hátralévő részének irányát. Amikor Bona megkérdezte, hogy a ’good time’ hogy van magyarul, egy lelkes közönségbeli ’fasza időnk van’ felkiáltással világosította fel, valaki mellettem pedig a májusi koncertre emlékezve azt sikoltotta, hogy ’pálinka’.

Az igazi eufória azonban akkor tört ki, amikor valaki valóban megjelent egy tálcányi feles-pohárral. Bonának ugyan nem kellett kétszer mondani, rögtön kiitta a maga pálinkáját, a gitáros, Jean Christophe Maillard azonban mintha már kissé bizonytalanabb lett volna e tekintetben. Azért hősiesen követte „mesterét”, és ami azt illeti, a koncert végére mindketten jelentős mennyiséget mondhattak elfogyasztottnak.

Mindez mégis a lehető legtermészetesebb módon történt, Bona folyamatos reflexiói közepette: lehajolt, emelt, ivott, fintorgott, majd újabb dalba kezdett. A hangja hangszerként búgott végig a termen. Ott, ahol pár perccel azelőtt még a sokféle zeneszerszám valósággal túlharsogta egymást, most egy magas, sajátosan képzett, egyszerre tompa és fényes hang tört föl és áradt szét a teremben, egyetlen gitár kíséretében. Egy hang, ami percekig borzongatja az embert, hogy utána sokkal mélyebben, sokkal biztosabban nyugtassa meg, mint bármi, amit előtte valaha is hallott.

Bona megengedheti magának, hogy szemtelenkedjen, hogy végig igya a koncertet, hogy hízelegjen a magyaroknak, vagy tréfálkozzon zenésztársain. Látják, látják, hogy koncentrál? – kérdezi, és már mutatja is. Megengedheti magának még azt is, hogy negyedórás beszédben (Én nem vagyok egy okos ember. Csak - tudják - gondolkozom.) agitáljon az ellen, hogy beoltassuk magunkat, hiszen ez az egész influenza csak egy nagy kamu, politika, fúj. Az emberek bólogatnak. Rendben van. Igazad van. Ő azt mondja, hogy milyen sokat költ a NASA arra, hogy vizet találjon a Holdon! És ha találnak? Hogy fogják idehozni? Meg hogy szeretnénk valahogyan kommunikálni az ufókkal. És ők vajon miért akarnának velünk? Én biztosan nem szeretnék erőszakos emberi lényekkel beszélgetni, akik háborúznak s kegyetlenkednek… - mondja Bona, és fintorog.

Aztán újra zenélni kezd, és a jazzt mindinkább felváltja a funky, azt pedig a salsa, de ekkorra már eltelt két óra, és Bona odahív minket a színpad közvetlen közelébe s felszólít, hogy táncoljunk. Addigra már túl vagyunk a Kiis ketze laanyom közös éneklésén is, ami megint gyönyörűen sikerült. A közönségnek tényleg szép hangja van – ez az, amin már a Művészetek Palotájában is csodálkoztam.

Bona a zenekarral, Bona a közönséggel, végül önmagával: saját, felvételről visszajátszott hangjával énekel együtt. Eleinte saját számaikat játsszák, majd lassanként improvizálni kezdenek. Kicsit dülöngél, csaknem részeg - persze nem az -, és azt mondja nekünk a maga optimista modorában: Én most megpróbálok itt valamit. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ahogy lesz, úgy lesz. És énekel, hártyaszerű hangon, közben ide-oda imbolyog fehér, törzsi jellegű ruhájában (alatta farmer és piros! cipő).

Ha éppen nem játszik a basszusgitárján, mintha akkor is a gitár húrjait keresné, ujjai apró mozdulataival. Tekeregnek a magányos kis kígyók, és a zene hullámaiból sodornak kötelet, szorgos Párkák gyanánt. Fehér leplében, nyakában rózsafüzérrel, hosszú agitatív beszéd után melyet népéhez intézett, mint valami vidám afrikai megváltó villantja körbe a szemét. Gyakorlottan unicumnak nevezi a pálinkát, szívélyesen dicsérgeti a gulash-t, és mosolyogva hajlong az egyre fokozódó tapsviharban. Megénekeltet és táncoltat minket, majd mint valami rocksztár szántja végig a kezével az első sort. Körülöttem csupa lelkes arcú ember: Bonát és zenekarát állva tapsolja a Teátrum egész közönsége.

Sokat zenélt, sokat beszélt, és sokat tréfálkozott, ivott, s különleges zenei elegyet kevert nekünk, hirtelen váltásokkal – legyen szó akár stílusokról, akár hangerőről - s mi jóllakottan és feldobottan indulunk haza. Az eső cseperegni kezd, de az már biztos, hogy távozni semmiképpen sem lehet rosszkedvűen vagy szorongva egy Richard Bona koncertről.

A műsoron:

Richard Bona: The Ten Shades of Blues

zenészek:

Richard Bona – basszusgitár, ének

Etienne Stadwijk – billentyű

Jean Christophe Maillard (aka Mbutu)- gitár

Obed Calvaire – dob

Mike Rodriguez – trombita

Marshall Gilkes - harsona