Mit tud ez a Bajtai? Jól ért az ijesztgetés, a lépcsőház-sötét és korláttól-félés képi megformálásához. Betűemberek, süket nők, furcsa gyerekek bújnak elő a fekete betűk mögül, a kezük mutogat az olvasó felé, nem mindig integet, mert hát van olyan "öreg kéz, amit sosem tanítottak meg integetni", vagy „a kézfején nincsenek ujjak, később / tudtam meg, hogy a jobb keze végén / mintha csak egy burgonya lett volna.”

A három ciklusra osztott kötet mindössze harmincöt versére könnyedén ráhúzható a félelemtest fogalma. A szerző mintha sokszor nem lenne tisztában azzal, hol és merre van, kik veszik őt körül és miért -  emiatt a pánik és az egész kötetet végigkísérő feszültség. Magánmitológiája sötét és mély, mint egy kád, az alján pedig talán ott figyel ránk, ijedt olvasókra a szerző, hiszen talán Bajtai maga a Betűember. Az álomszerű, töméntelen kép, keverve a valósággal egy jó és erős koktél (mellék)hatásaként teríti le olvasóját, száll a fejébe versről versre.

Olyan kötet ez, amivel nem hagyható senki egyedül. Horrorfilm, dalban elbeszélve. Akit izgat a félelem, annak kiváló, akit viszont nem annyira köt le, hát, az magára vessen ( példaként idesorolom rögtön magam ), mert az első vers után kényszerűséget érez az egész kötet azonnal történő  elolvasására. Nem egyszer, nem kétszer, hanem minél többször, ahányszor csak módja van rá, betűről-betűre.



Nem mondhatnám, hogy nincsenek a kötetnek kisebb szépséghibái. A Név és szín című ciklust például nem igazán érzem a kötetbe illőnek. Inkább érdekes kísérlet, mint a kötet szerves alkotórésze. Mintha a kötetfolyamot megakasztaná a nagyon is lezárt, másféle tematikát használó verseivel. Itt színek vannak, hangok, de hol a jólesően borzongató félelem, az ijesztgetés? Vagy ez a rész lenne a megtestesült Betűember színe és szaga?

Úgy gondolom, van egy remek kötet, két ciklusba rendezett versekkel, ki-ki kedve és ízlése szerint olvashatja, választhat a kétféle hang között. A félénkebb típusú olvasó olvashatja a Név és szín ciklust annak nemesen titkolódzó árnyalataival, a bátrabb pedig lélegzetvétel nélkül kezdheti a többi verssel. Ez inkább a szerkesztőt, Pollágh Pétert, mint a szerzőt érintő észrevétel, a versek, rendezés ide vagy oda, együtt megnyerőek és hatásosak.  Ennek ellenére az itt olvasható Szín és szabadulás a ciklus legmarkánsabb verse, kiemelkedik a többi közül, ahogy mondani szokták: telitalálat. „ A pirosat vízbe fojtottad, a kéket felakasztottad, ott / lóg még talán most is egy cipőfűzőn az ágyunk felett."  Talán túlontúl merész ilyen "legjobb vers"-típusú kijelentéseket tenni, de a színekkel játszás, a megszemélyesítés asszociációk sokaságát indította el bennem, felszínre hozott számos elképzelést, általa közelebb kerültem a félelem mint fogalom és a szerkezet megértéséhez.

Bajtai nyelve prózanyelv. Történetei, titkai vannak. Ezek a titoktörténetek ágyakba, szobákba, terekre, fürdőkádakba járnak, ott vannak a hátunk mögött. Fontos tehát az éberség, mert aki nagyon megijed, azt elviszi a Betűember! „ Nem beszél/ hozzám, és nem mutogat, / én mégis követem őt, két / törött óramutató egy óra lapján, / megyünk át a városon / szótlanul."

Ez a költészet szembemegy a személyesség én-lírájával, sok burok felfejtésével juthatunk el – ha ugyan eljuthatunk – a költőhöz, de a sok süket nő, betűember, gyerek, különös helyszín torlaszként lép az olvasó elé és elhárítja a költő megismerésére tett minden próbálkozásunkat. Korszerű költészet a Bajtaié – nem fér hozzá, aki József Attila-i utakon érezte eddig jól magát –, ha a korszerűség ismérve a tárgyias beszédmód és távolságtartás. Ehhez hasonló költészeti felfogás figyelhető meg a Telep-csoport egyes tagjainál, ahová a szerző is sorolható. Hozzájuk képest viszont a költő érzelemajtókat nyitogat, mintha a mi félelmeinket írná újra és újra, bátran és szemérmetlenül magára vállalva azok milyenségét, jellemzőit. „Ma bekopogtatott hozzám a Betűember,/azt mondta, hogy a vízórát jött leolvasni,/és feltűzte a gyűrött fülkagylókat a falra.”

Akik szeretnék a félelmük név szerinti megismerését, beazonosítását - azoknak ajánlom ezt a kötetet. Legyünk hát őszinték önmagunkhoz: mindenki gondolja oda, bele magát, ne finnyáskodjon, mivel ez a könyv nem tűri az ilyen viselkedést, karon ragad és magába ránt, akár tetszik, akár nem. És hogy miért? Mi sem egyszerűbb válasz erre, mint az, hogy minden embernek megvan a maga Betűembere.