Mindkét előadásnak ugyanaz a tere, mely nagyjából megfelel a Nádas Péter által a Temetéshez elképzelt színpadi térnek. Rivaldánál megtört, lejtős, vakítóan fehér doboz. Az előadásokat a térhez passzolóan fehérbe öltözött, kopogós cipőt viselő súgó keretezi. Játékmester, ugyanakkor természetellenesen, színészként viselkedik. Elhúzza, majd behúzza a függönyt, a Temetés kezdete előtt hosszasan mossa fel az egy héttel korábbi Találkozás során színpadra ömlött bort a padlóról; nyíltan megidézve ezzel a Trilógia első darabját, a Takarítást.

Elhangzik a teljes Nádas-szöveg dramaturgiai változtatások nélkül – csak egy nő és egy férfi helyett, több férfi és több nő játssza el. A szereplők megsokszorozása indokolatlan és érthetetlen. A Találkozás esetében (melyben egy idős nő először és utoljára találkozik élete nagy szerelmének fiával) nem tesz hozzá semmit a szöveghez, sőt inkább elvesz belőle. Három különböző korú, erős karakterű nő felváltva beszél el egy történetet, ugyanabban a térben léteznek, ám semmi közük nincs egymáshoz. A férfiak eltűnnek mellettük, az amúgy is kevés szövegük jelentéktelenné válik. A szerepek szétszabdalása miatt pont a szöveg drámai feszültsége, a férfi és a nő párharca veszik el. Gergye ezt mozgással, öncélú cselekvésekkel próbálja pótolni. A Nádasnál finoman meghúzódó testiség túl hamar láthatóvá lesz, így ennek a feszültsége is elmúlik. Az indulatok elsekélyesednek, az előadás érdektelen szövegfolyammá válik, ráadásul a szerepek szétdarabolása miatt nehéz az egyébként is enigmatikusan megírt történetet összerakni.
Philipp György, az előadás zenei szerkesztője nem tud mit kezdeni a Találkozás legnehezebb elemével, a zenével, mely Nádas koncepciójában a szöveggel egyenértékű és azzal kommunikáló elem. Az előadás első felében nem is szól zene, később pedig a szöveggel párhuzamosan, háttérzeneként (énekkel!) hallható. Funkciója azonban kérdésesnek, eldöntetlennek tűnik, hiszen nem reagál a színpadi történésekre, atmoszférát sem teremt, sőt a színészek is csak szenvednek, hogy túl tudják kiabálni.

A Találkozás prózaszínház, minimális mozgással. A Temetés inkább mozgásszínház. Egyébként komédia. Színész és Színésznő szerep és instrukció nélküli színpadi identitáskeresése. A színpadon két táncos, ők néha meg is szólalnak; illetve a Találkozás hat szereplője áll kottatartók mögött – ők olvassák fel a drámát. Igaz, néha ők is játszanak. A táncosok küzdenek a beszéddel, a színészek a mozgással. Most tehát négy férfi-nő párunk van, kapcsolatuk sokkal közvetlenebb, mint a Találkozásban, így az egész előadás oldottabb is. A két színpad (tánctér és felolvasótér) egymáshoz való viszonya izgalmassá teszi a színház a színházban alapszituációt, például sok színészi önreflexióra ad lehetőséget. Az előadás első felében (a Színésznő szerelmi monológjáig) a tánc és az elhangzó szöveg folytonosan reflektál egymásra, és ezzel a komikum is felerősödik. Hiszen a tánc ellenpontozza az elhangzó szöveget, a szöveg hatására változik a táncosok egymáshoz való viszonya: a szöveg hirtelen reagál a saját helyzetükre, arra, amiben éppen vannak.
A monológtól kezdve viszont két cselekmény fut párhuzamosan, de sajnos egymástól teljesen függetlenül: tánc és szöveg. Egyikre sem lehet kellőképpen figyelni. Mintha Gergye energiái itt már elfogytak volna: a tánc semmitmondó lötyögés (elsősorban a monológok alatt), a színészek végtelenül ripacsok, hallgatni is rossz őket. Spolarics Andrea úgy ordít, sikongat, hogy libabőrös lesz tőle. A nézőről nem is beszélve.

Gergye koncepciója maga a megtestesült paradoxon. A Trilógia (mely itt tehát csak két művet jelent) beszéd értelmetlenségéről, hazug mivoltáról, a szóbeli kommunikáció csődjéről szól – ezt a szereplők többször ki is mondják. A gondolat és az érzés a fontos. Ehhez képest pedig felolvassák a szöveget! Inkább táncolnának csak. Nádas ezt nyilatkozza egy interjúban a 2009. októberi Hajónaplóban: „Most már külföldi színházat is igen ritkán látok. Táncot szívesen. Nagy előnye, hogy nem beszélnek benne. Minden tréfán túl, a tánc az utóbbi húsz évben átvette a színházfenntartó szerepet, fontosabb lett a prózai színháznál, de még a filmnél is.” Nem meglepő módon a Trilógia-tanulmány legszebb pillanatai a táncos részek, mikor Virág Melinda és Gergye Krisztián szavak nélkül rengeteget közölnek férfi-nő viszonyról. Fel is merül a kérdés, hogy egy táncos-koreográfus miért nem tisztán táncelőadásokat készít, miért nem formálja csak tánccá a számára oly fontos szövegeket.

Trilógia-tanulmány

Nádas Péter: Találkozás

Mária: Spolarics Andrea, Varga Anikó, Varjú Olga
Fiatalember: Pásztor Tibor, Szabó Gábor, Dévai Balázs

Zenei szerkesztő: Philipp György
Zenészek: Bartek Zsolt, Szakács Ildikó, Philipp György
Díszlet, látvány: Gergye Krisztián
Jelmez: Béres Móni
Dramaturg: Miklós Melánia

Rendező, koreográfus: Gergye Krisztián

Bemutató: 2009. október 9.
Bárka Színház, Stúdió


Nádas Péter: Temetés

Színész: Gergye Krisztián
Színésznő: Virág Melinda

További szereplők:
Spolarics Andrea
Varga Anikó
Varjú Olga
Pásztor Tibor
Szabó Gábor
Dévai Balázs

Díszlet, látvány: Gergye Krisztián
Jelmez: Béres Móni
Dramaturg: Miklós Melánia

Rendező, koreográfus: Gergye Krisztián

Bemutató: 2009. október 17.
MU Színház

Budapesti Őszi Fesztivál

Fotó: Dusa Gábor