A Trafóban mintegy húsz ember gyűlhetett össze meghallgatni négy irodalmár/kritikus beszélgetését Kondor Vilmos sikeres debütáló krimijéről, a Budapest Noirról, valamint annak folytatásáról, a Bűnös Budapestről. (A hanganyag ide kattintva letölthető, illetve meghallgatható.) Az ötrészesre tervezett hard-boiled opus retrospektív módon teremti meg a magyar kemény krimi hagyományát külföldi mintái alapján, miközben új vagy más szempontú értelmezési lehetőségekkel gazdagítja a harmincas évek Magyarországáról – szűkebben Budapestről –, annak politikájáról és történelméről kialakított képet. A műfaji klisék remek újrafelhasználása, a szövegközi utalások önreflexív effektusai, a helyrajzi pontosság, valamint a noir vizualitására és cselekménysémájára történő rájátszás számos olvasási lehetőséget kínál a krimi egyszerű fogyaszthatóságától kezdve az összetettebb kritikai perspektívák kialakításáig.

Dunajcsik Mátyás moderátor a beszélgetés nyitásaként a regény irodalmi státusára kérdezett rá, az első, a második, illetve a többedik olvasás tapasztalatának függvényében. Ezen a ponton rögvest elit irodalom és alacsony regiszter, valamint a kettő közti terület definiálhatósága helyezte irodalomtörténeti és piaci kontextusba a regényeket. Az igényes lektűr, az olvasmányos elit és a siker kapcsán Horváth Györgyi megjegyezte, hozzá eleve divatjelenségként jutott el az első kötet, hiszen általában nem fogyaszt ilyen típusú szövegeket. Darabos Enikő számára a mű azonban nemcsak krimiként, de magas irodalmi műként is tökéletesen működött, második olvasásra „rakta helyre” magában a dolgokat, a krimi kliséiből fakadó nyomkereső játék, a hiány alakzatára épített narratíva pedig fontos esztétikai élményt nyújtott. Horváth Györgyi ezzel szemben kétségeit fejezte ki: olvasás közben végig azon gondolkodott, vajon mit is olvas pontosan, illetve az izgalmasan és nagyon okosan megírt lektűr képes-e valami olyan pluszt nyújtani, képes-e olyan kérdéseket föltenni számára, melyeket egy szépirodalmi mű kínálni tud. Arra jutott, hogy az ekként értett katarzis a Budapest Noir és a Bűnös Budapest esetében elmaradt – a szövegközi effektusok és műfaji allúziók esztétikai élvezetét önmagában nem tartja elegendőnek ehhez –, ám nyomatékosította, hogy mindettől függetlenül remekül működő, precízen kidolgozott munkákról van szó, melyek érdemeiknél fogva jó értelemben szórakoztatók, lendületesek, élvezhetők.

Darabos Enikő úgy érezte, a regény védelmére kell kelnie, és elutasította az elit felől érkező lekezelő véleményt (mely itt – kiélezetten legalábbis – nem hangzott el). A beszélgetés résztvevői ezt követően a mű egy lehetséges esztétikai élményforrására, az ismerősség poétikai effektusaira tértek ki, melyek e krimik esetében a szövegek Budapest-regényként való olvashatóságát jelentették helyrajzi és történelmi értelemben. A művek városábrázolása, illetve városképe, részletes és pontos helyrajza, az utcák, terek és parkok, épületek korabeli el-, illetve szövegszerű megnevezései az ismerősség, az otthonosság érzését keltik a Pesten legalábbis ugyancsak otthonosan mozgó olvasónak, míg a történelmi figurák szerepeltetése, valamint maga a történeti kontextus a harmincas évek Magyarországának politikai-történelmi viszonyait helyezheti új megvilágításba. Valamennyi beszélgető egyetértett abban, hogy mindezek a megoldások jócskán hozzájárulnak a regények befogadhatóságához, de akár – külföldi szemmel – azok „egzotikusságához” egyaránt, azonban egy idő után túlságosan töménnyé, sőt fárasztóvá válnak az olvasás során, esetenként apró tévesztésekhez, hibákhoz vezetnek. Ezzel szemben kimondottan a művek előnyére válik a filmszerű, még pontosabban noirszerű megalkotottság: az erre a műfajra történő erőteljes rájátszás valódi, hamisítatlan monokróm hangulatot kölcsönöz a regények világának (borongósság, sötétség, folyamatos őszi esők, rosszul megvilágított alvilági helyiségek, és így tovább), míg a remekbeszabott dialógusok dinamikát, lendületet adnak a történetnek (Szegő János elismerését fejezte ki, milyen gyönyörűen magázódnak a szereplők – érzése szerint sokat lehet tanulni belőle).

A beszélgetők alaposan kivesézték a műfaji allúziókon keresztül mind a hard-boiled krimi hagyományába történő beírás, mind a magyar vonal megteremtésének lehetőségeit, továbbá ezek rétegzettebb poétikai effektusait, melyek közül talán a leghangsúlyosabb a város antropomorfizációja. A bűnös nagyváros közhelye részben a romlott nő hasonlatában él tovább e helyütt is, amint a magának való Gordon Zsigmond nőkhoz való viszonyán keresztül Horváth Györgyi szerint szintén megállapítható, hogy a regények maszkulin kódoltságúak. Ugyanakkor hozzátette, a város (női) antropomorfizációja, a bűnös nagyváros romlott nőként történő azonosítása eszmetörténeti közhely: korabeli újságcikkekből, szövegekből világosan kiolvasható, hogy a megfigyelő mindig férfi, a város pedig feminizált. Kondor regényeinel ez azonban a történeti hitelesség kérdéséhez tartozik – a szövegek fölveszik ezt a nézőpontot, belehelyezkednek ebbe a diszkurzív „kényszerbe”, hogy még pontosabban építsék ki saját fikciójukat. Ily módon úgy stilizáltak, hogy úgyszólván „elfelejtik” stilizáltságukat, egyúttal azonban lépten-nyomon rámutatnak az önmaguk műfaji–poétikai kliséinek újratermelhetőségére: innen tekintve akár stílusparódiaként egyaránt olvashatók.

A beszélgetés egyfajta jövőbetekintéssel zárult: a műfaji zártság vagy megújulás Kondor regényfolyamának további részeiben dönt majd azok értelmezhetőségéről. Mindenesetre az izgalmakhoz még akár az is hozzátartozhat, hogy a Kondor Vilmos név, illetve szerző vélhetően ugyancsak fiktív, ily módon – egy hangzásbeli hasonlóság (Gordon Zsigmond – Kondor Vilmos) alapján – belehelyezhető nemcsak abba a képzelt térbe, mely egyúttal a regények világának tekinthető, de abba a műfaji és poétikai reflexiókkal teli produkciós horizontba is, melyet a regények igen következetesen kiépítenek. Várjuk tehát a folytatásokat.


Kondor Vilmos: Budapest Noir. Agave Kiadó, Budapest, 2008.
Kondor Vilmos: Bűnös Budapest. Agave Kiadó, Budapest, 2009.

www.budapestnoir.hu