Nem hiszem, hogy létezne még egy olyan széles körben népszerű, szinte már populáris kortárs zenei együttes hazánkban, mint az Amadinda. Miután barátnőm, akivel e koncertre készülődtem, utazása miatt kénytelen-kelletlen lemondott a közös élményről, egyáltalán nem estem kétségbe: biztos voltam benne, hogy a rövid idő ellenére is találok kísérőt magamnak.

Aztán múltak a napok, és a remény egyre fogyott. Utolsó előtti napon egyik barátom azt válaszolta kérdésemre: „tudod, én arra jöttem rá, hogy nem az Amadindát szeretem, hanem a zenét, amit játszanak: Steve Reichet szeretem, és nem őket. Mit adnak elő ezen a koncerten?” Nagyjából itt kezdtem feladni.

Aztán megérkeztem a Thália Színházba, reménykedve, hátha megoszthatom valamilyen „rászorulóval” a fennmaradó jegyet, de a pénztár előtt nem állt sor, a bejáratnál nem ácsorogtak reménykedő tekintettel, és bár a nézőtér rendesen megtelt, inkább egy-egy üres széket láttam, mint pótszékek garmadát.

Még egy beszélgetést is elcsíptem a hátsó sorból, mikor is egy fiatalember azt kérdezte társától: „megint nagybemutatót hallunk, vagy végre koncertet?”

Nagyjából ebben a pillanatban lépett a színpadra – nem teljesen váratlanul, mégis szokatlan módon – Rácz Zoltán, az együttes vezetője, olyan kétségbeesett hangulatban, amilyenben én még sohasem láttam. Felindultan, szinte félszavakban magyarázta, hogy e koncert gondolata már '97-ben felmerült benne, amikor egyik hallgatója vizsgaelőadására készült az Amadinda, ám támogatás hiányában csak most jött össze a fiatal zeneszerzők műveiből összeállított koncert. Mondom, a felindultságtól alig lehetett érteni a kanosszajárás történetét, de mintha úgy ért volna véget, hogy a többszörösen megígért támogatás nem érkezett meg.

Többé-kevésbé a felcsendülő művek történetét is megismertük – mármint a vizsgaelőadások dátumát – s ígéretet kaptunk, hogy végül Steve Reich egy műve is elhangzik. Bíztató volt megtudni Reich válaszát Rácz Zoltán kérdésére, hogy mit szól a koncerthez: „Örülök, hogy még előadnak fiatal zeneszerzők között”.

Az előadás azonban csalódást keltett. Rögtön az első, talán leginkább beharangozott mű, Kerékfy Márton Schlag-Spiele című alkotása világosan mutatta, hogy valóban nagyszerű vizsgadarabot hallunk, s az ifjú szerző tényleg nagy reményekkel néz a jövő elébe (válságtól eltekintve), de hát az ifjú titánnak nem árt egy kis érés még: rendkívül izgalmas részeket hallhattunk, a szerző többé-kevésbé játszott a közönség figyelmével, és le is kötötte azt, ám a mű csak nem akart egésszé összeállni, kikerekedni.

A második darabbal, Sztojanov Georgi Fuvolaverseny című művével is nagyjából ez volt a gondom. Kétségkívül tehetséges fiatal szerzőről van szó, s a feladat - hogy fuvoladarabot szerezzen ütőhangszeres kísérettel – is nagyon izgalmas, ám maga a mű nem több tehetséges, már-már zseniális szárnypróbálgatásnál. Nem értek igazán az ütőhangszerekhez, de annyit világosan tudok, hogy rendkívül nehéz főként ritmushangszerekre hosszabb, mégis egységes darabot írni.

A hosszúság pedig megvolt, izgalmas részek is voltak benne bőven, csak azt nem éreztem, hogy egységes művet és nem különálló részeket hallunk. Nem tudom, mennyire alkalmazható ez a kifejezés ütőhangszerekre, ám azt éreztem, hogy egyik darabban sem áll össze a „narratíva”.

A szünet épp időben érkezett, s a folyosón, pihenőben, itt-ott beszélgető emberek mintha szintén az én aggodalmaimat igyekeztek volna megvitatni.

A koncert második fele viszont ígéretesnek bizonyult. Horváth Balázs PIN Code Variations című ősbemutatója már – legalábbis a különös hangkeltő eszközök, mint nylon zsákok stb. miatt – kifejezetten izgalmas volt, éppen csak a darabbá összeállás nem sikeredett.

Végül pedig az utolsó huszonéves magyar zeneszerző, Juhász Balázs Jeladás című műve összeállt. Lehet, hogy elfogult vagyok, hiszen ebben a darabban (élő?) elektronika szerepelt. Mindenesetre rendkívül üdítő volt a dob, elektronikus hangok és (rögzített) beszéd keveréke. Bevallom, az elején leginkább a Világok harca zenéje jutott eszembe, szóval volt némi – többé-kevésbé tudatos – áthallás a populáris zenék világába. A darab azonban kétségkívül – és áthallásokkal együtt is – invenciózus és egyéni alkotássá állt össze, amelyet szellemesen zárt az utolsó mondat: „Mi lehet ez után még meglepetés? Csak az örök béke.”

Volt azonban, még ebben a darabban is valami – erősen érezhető – fiatalos naivitás, amely a fiatalemberre jellemző, és nem az érett zeneszerzőre.

Ennek ellenére kezdtem végre azt érezni, hogy nem vizsgaelőadáson, hanem fesztiválkoncerten járok. Különösen, hogy a színpadon Steve Reich művének előadására készülődtek: zongorákat tologattak, és rendezgették a hangszereket.

A Dance Patterns című Steve Reich darab azonban – bármennyire is tisztelem a szerzőt – leginkább a Piano Phase valamely újabb verziójának tűnt (már a színpadon elhelyezett két zongora is erősen ezt sugallta), némi ütős-dallamhangszer (marimba, xilofon, vibrafon, csőharang stb.) kiegészítéssel. Jó darab volt, nem tagadom, de nem a legjobb e neves szerzőtől.

A koncert pedig szép sikerrel ért véget: a közönség lelkesen tapsolt, s a zenészek vissza-visszatértek sűrű hajlongások közepette. Én mégis, egyre inkább barátom megjegyzésén morfondíroztam: „nem az Amadindát szeretem, hanem a zenét, amit játszanak.” Márpedig az Amadinda mindent megtett, szó nem érheti a ház elejét: a darabokat tökéletesen eljátszották.

A Budapesti Őszi Fesztivál kapcsán az jutott eszembe, hogy bár nemes gesztus küzdeni fiatal zeneszerzőink elismertetéséért, egyik legszínvonalasabb nemzetközi fesztiválunk talán mégsem a legalkalmasabb terep az ilyen misszióra (különösen, hogy „érettebb” kortárs komponistáinknak sem árt még némi publicitás).


A műsoron:

Kerékfy Márton – Schlag-Spiele
Sztojanov Georgi – Fuvolaverseny

Horváth Balázs – PIN Code Variations (ősbemutató)
Juhász Balázs - Jeladás – telegráfüzenet
Steve Reich – Dance Patterns (magyarországi bemutató)

Közreműködött:

Győri Noémi – fuvola
Fábry Boglárka és Oravecz György – zongora

Amadinda Ütőegyüttes