Az újFeketeség avarzizegéssel kezdődik, arany selyempapír alatt meztelen táncosok, görnyedt kis testek fekszenek. Tökéletesen kidolgozott testek. Tökéletesen meztelen, magukra maradt testek. A zenészek hangszerként játszanak rajtuk, ők állati mozgásokkal közlekednek. Egy színésznő áll a közönség elé, és verset mond, Peter Verheist flamand író szövegét. Fehér ruhában, szőke, rövid hajával, beszél; beszél nagy átéléssel a keresésről, a születésről, a megtalált falakról, az elvetett formákról és az új feketeségről. Az előadás végén egymás után többször is direkt nekiszaladnak a táncosok. Erővel lökik el, közben autós ütközések hangjait hallhatjuk. Hátborzongató.

„…Az idő csorgása mely többé már nem számít
a falakról leáradó napfény mely többé már nem számít
ez a napfény, a jégeső, a hó
ez fog minket elvakítani
ez az új feketeség ez a mi enyhe éjszakánk
mikor kinyújtott karral a csillagokat nézzük…”

Biztosan mindenki ismeri azt a játékot, amikor az ember körbe-körbe forog, egészen addig, amíg szédülni nem kezd. Ilyenkor viszonylag hamar elfog minket egy különös, bódító, de ugyanakkor ijesztő érzés, aminek kettőssége talán abból adódik, hogy félig öntudatlanul lebegni csodálatos és felszabadító, de veszélyes is, mert bármikor eleshetünk. Ennek ellenére gyakran játszottuk ezt gyerekkorunkban, mert olyan varázslatos volt; mert teljesen más volt, mint a rendes, megszokott érzékelésünk, és talán azért is, mert a repüléshez hasonlított. A repülés is veszélyes, mégsem féltjük a madarakat. Vajon miért nem? Lehet, hogy azért, mert olyan könnyedén és magabiztosan szárnyalnak; elhitetik velünk, hogy uralják a levegőt, mi pedig csak irigykedhetünk rájuk. Az lenne az igazán jó, ha nem lenne benne a veszély, és nem esne le a Nap felé szárnyaló Ikarosz, és csak pörögnénk, a végén jönne a szédület, ami bekebelezne, aminek átadnánk magunkat, és ez az érzés stagnálna, a pörgés lenne az állandó, és mi megállapodhatnánk benne. Vagy ha a veszély és ezáltal az izgalom állandóan ott lenne, mi azonban – a legegyszerűbb kismadár, az „eszményi táncos" az „ideális ember" – a koncentrációnkkal, a tudatosan koordinált testünkkel uralnánk a teremtésbe szándékosan belekalkulált démonit.

Az Ultima Vez elnevezésű formáció táncosait nézve arra gondolok, hogy ők éppen így pörögnek, de mintha a forgást és a szédülést nem ugyanazok a személyek élnék át. A táncos forog és repül, és én, az előadás nézője vagyok az, aki valamiért nem érzi benne a veszélyt, mégis elszédül tőle. Mozdulataik ruganyosak, néha teljesen majomszerűek (tudjuk, megközelíteni azt, amit a természet alkotott, igen nagy tehetséget kíván), mintha kettő helyett négy lábuk vagy négy kezük volna. És organikusak is, mintha egyik mozdulat a másikból nőtt volna ki.

Annyit beszélnek a színházi interakcióról. Hogy az jó lenne – ha jó lenne. Meg arról is, hogy hogyan kéne. A szemem követte az egyik táncos mozdulatait, úgy éreztem, én vagyok az, aki pörög, aztán hirtelen egy másik vonta magára a figyelmemet, a pillantásom össze-vissza ugrált. Táncolt velük. Hagyjuk most a testet, elég lesz a pillantás is. Nézői átélés egy táncelőadásban. Bizonyára nem példátlan az eset, mégsem olyan szokványos, mint a hagyományos, tehát nem fizikai vagy táncszínház esetében. Amikor visszagondolok az előadásra, és sorra veszem magamban a kiváltott hatás lehetséges okait, úgy vélem, hogy az egyik ilyen az élő (rock)zene, a másik pedig a helyenként (amilyen a fent említett eset is, melynek során a szemeim is részesévé váltak az „interakciónak") igen-igen gyors ritmus lehetett. Egyébiránt ennél azért többről lehet szó.

A rendező maga mondta az előadás utáni beszélgetésen, hogy a New Blacknek nevezett produkcióban nem találunk különösebb történetet, inkább csak epizódokat látunk egymás mellett. A nézők, akik közül sokan még a beszélgetésen is ott maradtak, nem úgy tűntek, mintha  bármiféle hiányérzetük lett volna. Nem cirkuszi mutatványokat láttunk, mégis ámultunk. De honnan jöhet most az elégedettségnek ez az érzése, amikor más, hasonló esetekben hiányról, az előadás széteséséről, káoszról beszélünk, nagy buzgalommal emlegetve mindenféle íveket és összekötő kapcsokat? Most nincs ív vagy összefüggő cselekmény, hiába asszociálgatunk – ha ugyan lehet bármikor is hiába asszociálni – nincsenek konkrét, fontos megfeleltethetőségek. Valami más volt az, ami itt történt. Állandó energiaáramlás, melynek során a molekulák egy mag köré sűrűsödnek, hogy aztán újra szétoszoljanak, állandó közeledés és távolodás – megannyi kép és apró történet. A rendező is erről beszél: újjászületés és halál körforgásáról, és arról, hogy a szereplők mindig találnak vagy felfedeznek valamit, amit aztán elvetnek, s így az egész kezdődik elölről – újra meg újra.

újFeketeség

Ultima Vez:
Tanja Marín FRIÐJÓNSDÓTTIR
Dawid LORENC
Bénédicte MOTTART
Olivier MATHIEU
Máté MÉSZÁROS
Ulrike REINBOTT
Imre VASS
Kylie WALTERS

Zenészek:
Mauro PAWLOWSKI
Elko BLIJWEERT
Jeroen STEVENS

Zene: Mauro PAWLOWSKI

Rendező, koreográfus, látványtervező: Wim VANDEKEYBUS

2009. október 9.

Budapesti Őszi Fesztivál