A Radiohead-hatású első album után ugyanis a Muse-nak sikerült megalkotnia egy olyan stílust, aminek a bekategorizálása nem túl egyszerű. A problémát részben megoldotta (a) The Resistance című új, sorban ötödik album. Az eklektikus elektro-prog-rockból sallangteljes, maníroktól duzzadó Depeche Mode, Abba és szemérmetlen Queen-koppintás lett, némi Rachmaninov/Clayderman-utóérzettel.

Úgy tűnik tehát, hogy kevéssé a múzsa jelölte ki a Muse irányát. Ezt bizonyítják az előző album óta felröppent hírek is: csak maxikat adnak ki, hiszen a letöltések korában nincs már értelme albumokban gondolkodni. Ahogy érződik is: a számok zöme nem alkot egységet, ellentmondva a Gestalt-pszichológia alapvetésének, miszerint az egész több mint a részek összege.
 

A Resistance tizenegy száma azonban sajnos nem több annál. Az album első részében nyolc, a másodikban három szám hallható, utóbbiak egy mini-szimfonikus darabbá „állnak össze”, mintha a David Helfgott életét feldolgozó Shine folytatásának zenéjét hallanánk. De nézzük sorban!

Muse - Uprising

Az Uprising valódi felkelés, valódi Muse, dühös hangulatban nincs is jobb, mint erre a számra menetelni egy sötét, külvárosi utcában. Elkapva a dob ütéseit ismételgethetjük magunkban, hogy They will not control us. A szám ritmusának izgalmas gellert ad a Kispál és borztól már húsz éve ismerős - a Muse-tól viszont újszerűen ható - enjambement, a tapsgép viszont sokkal jobban illene egy So ’80s klipbe, mint Bellamyék progresszivitásába. A második szám tűzvarázslós-Robert-Miles-childrenes intrójának és közhelyhalmozásának köszönhetően pedig máris sejthető, hogy az albumot nehéz lesz rongyosra hallgatni.

Íme egy kis progresszivitás a 80-as évek elejéről:

Demjén Ferenc - Tűzvarázsló

Majd egy kis regresszió a jelenből:

Muse - The Resistance

Aztán szerencsére beindul az ellenállás, ám az első szám keltette anticipációt jó, ha a hetedikben érjük utol. Az MK Ultra szövegében és zenéjében is a régebbi Muse-okat idézi: az énekes megmutatja falzettjét, gitárja izgalmas feature-jeit, we are loosing control. Addigra azonban meghallgattunk már egy csettintőgépes számot (Undisclosed desires), valamint az 1001 éjszaka meséinek, a Queen-nek, valamint egy klasszikus zongoradarabnak egymás mellé kevert változatát (United States of Eurasia). Manír és póz ez, nem tisztelgés.

Ám van még egy értelmetlen mini-gitárvirtuozitással tarkított (1988-as) szöuli olimpia-nyitószám (Guiding light) és Darwin elméletének felülírása (Unnatural selection). Az utóbbi szám szerencsére már - az Abbás refrént leszámítva - majdnem emlékeztet a Muse-ra, ám még ez is kissé széteső. Ilyen hangulatban érkezünk a már beharangozott hetedik számhoz, melyet a Belong to you - Mon Coeur S'ouvre A Toi követ, amiről pont ennyit érdemes tudni, minden más méltatlan az eddigi Muse alkotásokhoz.
 

Az album zárásaként pedig egy három részből álló szimfonikus etűd hallható, mely filmzenének akár jó is lehetne, ám egyáltalán nem illik az album egészébe.
 

Nem is csoda, hisz semmilyen koherencia nem fedezhető fel: ahogy az egyes számok, úgy az egész lemez is széteső. Persze vannak benne használható elemek, ám az egész nem több egy 54 perces játszótéri keverésnél.