Háy János ugyan kicsit elkésett „újításával” („igazi hősökről” eddig is szép számban termeltek regényt, drámát novellát – lásd Spiró György Csirkefejét vagy Parti Nagy Lajos Mauzóleumát, csak hogy két korábbi kortárs példát említsek), szóval Háy nem találta fel a spanyolviaszt. De a darab eredeti (értsd: maga a mű megérdemelne egy másik cikket,  de erre itt nincs hely – itt viszont több elemzés is olvasható), és a kortárs színjátszás hamar magáévá tette (az ősbemutató 2001-ben volt a debreceni Csokonai Színházban, Pinczés István rendezte). Azóta nemcsak, hogy évente-kétévente színpadra kerül, de számtalan nyelvre is lefordították (legutóbb – nem vicc – Indiában jelent meg Háy-kötet Gézababua címmel, a Youtube-on pedig az olasz előadás is megtekinthető). Szép teljesítmény ez, ha belegondolunk, hogy a szerző, noha 1982 óta tevékeny résztvevője a magyar irodalmi életnek, legis-legelső drámáját 2000-ben írta. Ez volt A Gézagyerek.

Ezek után elmondható, a Szabadkai Színház nem trafálhatott nagyon mellé második darabjának megválasztásával, a dolog bejött: a IX. POSzt két különdíja (Legjobb 30 év alatti színész: Pálfi Ervin – A Fidelio Est díja; a Thália Színház különdíja) mellett számos más kitűntetést is bezsebelhetett a produkció.

Gézagyerek „autisztikus férfi”, anyjával él valahol Vác és Szob között, egy kis faluban. Nap mint nap otthon ül, hiszen „hibás”, semmi normális munkára nem fogható, így szenzációszámba megy, mikor a helyi kőfejtő igazgatója, Főnöklaci munkát ajánl: a kőfejtőt megvásároló német cég csak akkor köthet biztosítást munkahelyi zűrök esetén, ha van „biztonsági személyzet”, azaz valaki, aki figyeli a köveket szállító szalagot, és vész esetén megnyomja a stop gombot. Erre Géza éppen megfelelőnek látszik. Felveszi, hát, apja kalapját, nyakába dobja régi táskáját, benne málnaszörppel és párizsis kenyérrel, és mint a többiek (Herda Pityu és Banda Lajos), megy munkába, buszozik, dolgozik, kocsmázik, vacsorál. Minden szép és jó, míg Gézagyerek meg nem elégeli a dolgot: minek ül fönt, ha közben nem kell megnyomni a gombot? Banda Lajosék végül egy véletlenül kőomlásban kimúlt kutyát raknak a gépszalagra egyikőjük ruhájába tekerve, hogy a fiú munkájának immár legyen értelme. Természetesen a csalás kiderül, a gyerekben összeomlik egy világ, és a darab végén újból a konyhakövet bámulva búcsúzunk tőle.

E siker oka a Háy-dráma, a díszlet, a rendezés és remek színészek szerencsés találkozása. Utóbbiaknak, mondhatni, könnyű dolguk volt, hiszen minden szerep karakterszerep – és mégsem, hiszen a sajátos színpadi tér szinte soha nem engedi a színészeket „lelépni” (kivétel a Főnöklaci és a buszsofőr). Színésznek, nézőnek egyaránt szokatlan, tanulandó helyzetet teremt a fából ácsolt „miniaréna”, ahol nincs elkülönítve nézőtér és színpad, néző és színész, a szereplők (mint csemegepultos, szomszéd, kocsmai részeg, sofőr) a nézők közt foglalnak helyet. A központi helyet, a konyha fekete-fehér kockaköveit stilizáló kis dobogót a Gézagyerek foglalja el; ott alszik, eszik, és ez a hely változik át nappal trónná, azzá a magaslati piros műbőr buszüléssé, ahonnan főhősünk istenként figyeli a kőbánya monoton gépszalagját, pillanatra sem eresztve el a vészmegállító gombot. (E dobogót igába fogott állatokként Banda Lajos és Herda Pityu felváltva forgatja körbe-körbe.)
 

Magasba röptetve a gondolatot úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy közös világba vagyunk zárva, mindenki színész avagy kertbe zárt kutya, bányász a vágatban, stb. Néha különösen szorongató érzés, hogy a néző sem tudna könnyen meglógni innen; végig kell ülni az előadást – hiszen a darab egyik alapvető érzése ez a kitörhetetlenség, ha változik is valami, semmi sem változik. Menekülni nem nagyon lehet hova. A színpadi változások, finom megoldások sorát egyébként hosszan lehetni folytatni.

Minden szép és kerek tehát. Szervesen egymásra épül szöveg, díszlet és rendezés, a dráma metaforikus képei bukkannak fel mindenhol; Gézagyerek pörgő búgócsigája, a színpadra beállított Csepel-kerékpár, ahogy Gézagyerek belefeledkezik a kerekek pörgésébe, a kör alakú nézőtér, a futószalag, amely „hátunk mögött” körbefut, a szereplők körbekeringése, a járda mint futószalag, rajta a kövek, a konyhakő mint futószalag, a kutyák mint Gézagyerek, a Gézagyerek mint Isten, a kutyák mint istenek… A gond mindezzel az, hogy a néző számára semmilyen más értelmezést nem enged a dráma, mert mindent túl explicitté tesz az előadás. (Ha műfaji megjelölésként nem írják oda: istendráma, akkor is nyilvánvaló lett volna a helyzet.)

Amikor már nem csak az „autisztikus férfi” tesz fel gyermekien egyszerű kérdéseket, hanem talán ugyanolyan öntudatlan társai is filozofálni kezdenek („de úgy, érted, ahogy megyünk, érted, ahogy a kövek a szalagon, érted, hogy amikor lép az ember, olyan, ahogy a kövek a szalagon…”), nálam már rezeg a léc. Persze, jó poén, nevetünk rajta. De Gézagyerek utolsó mondatai is Isten mibenlétét firtatják; a vészmegállító gomb lassan a magasba emelkedik, és fönt kigyúlnak a csillagok…

Szinte szánkba rágják a mondanivalót, nekünk, szemlélőknek semmi szellemi küzdenivaló, munka nem marad, amin hazafelé baktatva, másnap, vagy egy hét múlva is morfondírozhatnánk. Valahogy a katarzis is elmaradt. Sejthető: minden visszatér a régi kerékvágásba, Gézagyerek továbbra is a búgócsigát bámulja otthon naphosszat. És a Nagy Kérdés ill. konklúzió sem új:

Géza: Az Isten tudja, az tudja mama?
Rózsika néni: Az biztosan, fiam.
Géza: És ha történik valami hiba.
Rózsika néni: Milyen hiba?
Géza: Mondjuk a földön, valami hiba.
Rózsika néni: Akkor, mi van?
Géza: Hogy akkor kijavítja-e?
Rózsika néni: Nem tudom kisfiam. Lehet, hogy nem.

Háy János: A Gézagyerek

Gézagyerek, autisztikus férfi: Pálfi Ervin
Rózsika néni, Géza anyja: Vicei Natália
Banda Lajos, munkás a kőfejtőben: Csernik Árpád
Herda Pityu, munkás a kőfejtőben: Mess Attila
Krekács Béla, kocsmai ember: Kovács Frigyes
Laci bácsi, főnök a kőfejtőben: Szőke Attila
Szomszéd férfi: Szilágyi Nándor
Szomszéd nő: Pesitz Mónika
Vízike, kocsmai asszony: G. Erdélyi Hermina
Karesz, buszsofőr: Ralbovszki Csaba
Marika: Körmöci Petronella

Díszlet: Sárkány Sándor
Jelmez: Kreszánkó Viktória
Dramaturg: Kiss Mónika, Brestyánszky Boros Rozália
Zeneszerző: ifj. Kucsera Géza

Rendező: Bérczes László

Bemutató: 2009. január 18.
Szabadkai Népszínház Magyar Társulata

2009. szeptember 21. Thália Színház