Jonathan Littel Jóakaratúak című műve, ez az ezerkétszáz oldalas kötet a szó szoros és átvitt értelmében is „nehéz” olvasmány. Ez a kettős nehézség természetesen összefügg, és meghatározza a könyvhöz, a könyv olvasásához való viszonyunkat.

Szomorú ezt leírni, de a könyv viszonylagos magyarországi ismeretlensége, hogy nem gerjesztett vitákat, és nem igazán születtek róla kritikák, talán éppen ennek az egyszerű ténynek köszönhető. Úgy tűnik, a magyar olvasó nem igazán vesz hatezer forintért szépirodalmat, és nem igazán áldoz heteket egyetlen regény elolvasására. Ezt a könyvet nem lehet a metrón olvasni, vagy elalvás előtt az ágyban lapozgatni. Teljes odafigyelést, egész olvasót kíván. Erős érzéseket vált ki: esztétikai élvezetet és undort. Küzdeni kell, sok-sok oldalon át, nem letenni. Gondolkodni kell rajta, és a véleményünket megosztani másokkal.
 

A világ számos egyéb pontján azonban a könyv eladási példányszáma rekordokat döntött (egy cikk szerint a Harry Potter-sorozat új kötetének nyomtatását állították le, hogy még több kerülhessen a boltokba a Jóakaratúakból). A legfurcsább a dologban az, hogy a mű szerzője,  Jonathan Littel gyakorlatilag a teljes ismeretlenségből lépett elő a nagy vitákat kavaró regénnyel. 
 

A holokauszt történetét az „elkövető” szemszögéből megmutatni azért tűnt valódi fegyverténynek, mert Littell (szemben Merle vagy Sartre hasonló témájú műveivel) arra tesz kísérletet, hogy azonosuljon az elkövető, a bűnös szemszögével. A holokauszt-témát feldolgozó irodalmi művek egyik legnagyobb csapdája az, hogy nem léphetnek ki a konkrét történelmi helyzet értelmezési keretéből. Olyan heves és primer reakciókat váltanak ki, amelyek lehetetlenné teszik az „általános érvényű” értelmezést. Az Anna Frank naplója, a Sorstalanság és a Jóakaratúak is legtöbbször ebben a beszűkült értelmezési keretben interpretálódik. Ebből a szemszögből felháborító a „szörnyeteg” emberi bemutatása, fölösleges a magánéleti szál és az egyes szám első személyű elbeszélő perverziói, a legfőbb vitakérdés pedig a történelmi igazság. Littell maga elutasítja könyvének kizárólag ilyen értelmű elemzését. Több interjúban is azt nyilatkozta, hogy előbb volt kész a mű mélystruktúrája, a mitológiai vonal, illetve, hogy gondolkodott más helyszíneken (Ázsia, Szarajevó) is. Először a keleti frontról írt volna, később, a történet alakulásával „került képbe” ez a téma is. Azt gondolom, amit a szerző állít, azt csak részigazság. A mű mélystruktúrájába ugyanis beletartozik a holokauszt-téma is. A Jóakaratúak a szophoklészi értelemben vett „nagyszerű” emberről szól (az Antigoné híres kardalának első sorában szereplő szó az ógörögben ugyanis egyszerre jelent nagyszerűt és félelmetest is).
 

A narrátor, Maximillian Aue érzékeny, okos, moralizáló személyiség, aki a holokauszt okait szeretné megérteni és megértetni. Ismerteti az egymásnak néha ellentmondó nézeteket, a bürokrácia kérlelhetetlen automatizmusát, a gyávaságot és a felelősség nem vállalását, ugyanakkor kényelmetlen igazságokat vág a szemünkbe, amit hiába tudunk, szembesülni vele, elfogadni, úgy tűnik, nagyon nehéz. „Azt hiszem, bátran kijelenthetem: a modern kori történelem által lefektetett tény, hogy bizonyos körülmények együttes fennállása esetén mindenki, vagy majdnem mindenki azt csinálja, amit mondanak neki; és bocsássák meg nekem, de kevés esély van rá, hogy maguk jobban ki tudják magukat vonni e törvény alól, mint én. Ha olyan országban és időben születtek, amikor nem egyszerűen csak nem akarja senki megölni a feleségüket és a gyermeküket, de senki nem is kéri maguktól, hogy öljék meg más feleségét és gyerekeit, adjanak hálát Istennek, és menjenek békével. De soha se feledkezzenek meg róla: talán több szerencséjük volt, mint nekem, de nem jobbak nálam. Mert ha olyan gőgösek, hogy azt képzelik: de igen, ott kezdődnek a bajok. Szívesen állítjuk szembe a (totalitárius vagy nem totalitárius) Államot az aljas vagy gyenge átlagemberrel. De azt elfelejtjük, hogy az Állam is emberekből áll, többé vagy kevésbé átlagos emberekből, mindnek megvan a maga élete, története, és ott a véletlenek sorozata, amely eldöntötte, hogy egy napon a puska vagy egy papírlap jó oldalán találták magukat, míg mások a rossz oldalra kerültek. Ez az út nagyon ritkán választás, vagyis valamire való hajlandóság eredménye. Az áldozatokat az esetek jelentős többségében nem azért kínozták vagy ölték meg, mert ők voltak a jók, és a hóhéraik nem azért kínozták meg őket, mert gonoszak voltak. Naivság lenne így képzelni, és elég megismerkedni bármelyik bürokráciával, akár a Vöröskeresztével is, hogy meggyőződjünk róla.”
 

Erről próbálja meggyőzni az olvasót a mű során számos helyzetben a narrátor. Így aztán nincs is arra szükség (ez szintén a regénnyel szembeni egyik leggyakoribb kritika), hogy a főhős az „átlag nácit” testesítse meg. A vérfertőző szerelmet ápoló, homoszexuális, anyagyilkos Aue magánéletének a regény szerint nincs köze politikai karrierjéhez. A „nácik” is sokfélék: akad köztük tudós és humanista, őrült és perverz. Bárki lehetne.
 

Mi az értelme akkor a magánéleti szálnak? Hogyan kapcsolódik a „másik” vonalhoz? Ha erre a kérdésre válaszolnánk, kulcsot kapnánk a regény értelmezéséhez. A könyv alapvető témája ugyanis a fikció és valóság, vízió (álom, rémálom) és történelem egymásba mosódása. Amit itt olvasunk, az ugyanis nem történelmi emlékirat, még csak nem is fiktív történelmi emlékirat. A pontos és részletes történelmi utalások, leírások, a valós történelmi szereplők és helyszínek, az események aprólékos bemutatása, a naturális és lélektani részletek a hitelesség illúzióját keltik. Ugyanakkor mindezt a narrátor, Aue (neve elzászi nyelvjárásban "szem"-et jelent) szemszögéből nézzük, amely nyilvánvalóan egyáltalán nem a „reálisat” látja. A regényben sokszor egyáltalán nem elkülöníthető a valóság és a rémálom, egyes részekről ugyan kiderül, hogy csupán Aue fantáziájában élnek (például a zsidó imakendőben szónokló Hitler képe, vagy a sztálingrádi baleset körüli jelenetek), máskor viszont nyilvánvalóan valószerűtlen, álomszerű, groteszk, szinte kafkai, burleszk események jelennek meg teljesen reálisan (a két nyomozó figurája, vagy a látogatás Hitler bunkerében, a bukás előtt néhány nappal, ahol Aue-t kitüntetik, és ő megharapja a Führer orrát, a végső gyilkosságok, vagy a regény legvége, az állatkerti jelenet a „haldokló vizilóval és néhány struccal”). Van olyan eset is, a szülőgyilkosság (Aue franciaországi látogatásakor meggyilkolja anyját és mostohaapját), amire éber állapotában nem is emlékszik, nem akar emlékezni.
 

Azt, hogy a mű mennyire nem valószerűségre törekszik, a fejezetbeosztás, a mitológiai apparátus, és a műfaji, irodalmi utalások is mutatják. Az alaphelyzet, a (háborús) bűnös gyónása ismert toposz, a regény első szavai: „Emberek, testvéreim” szó szerint evokálják Villon Gyász-irat című versét: „Embertestvérek, még élni tudók / ne tekintsetek ránk szívtelenül.” (Illyés Gyula fordítása.)
 

A görög mitológiából származó történet, amely a mű címét is adja, Oresztész története. Ezt a mítoszt mindhárom nagy görög drámaíró feldolgozta (nem véletlen, hogy a regény egy pontján Aue Szophoklész Élektráját olvassa), a cím és a történet azonban Aiszkhülosz trilógiájára utal: ennek harmadik darabjának címe az Eumeniszek. A történet szerint az Erinnüszök, a vérbosszú istennői bosszút akarnak állni Oresztészen, miután az megölte anyját, Klütaimnésztrát, aki a trójai háborúból hazatérő férjét, Agamemnónt gyilkolta meg férjévé lett szeretője segítségével. De Pallasz Athéné Athén legderekabb polgáraiból verbuvált esküdtszékkel Oresztész javára, azaz az Erinnüszök ellen ítél. Athéné azzal engeszteli ki őket, hogy lakhelyet és kultikus tiszteletet ígér nekik Athénban. Az ajánlatot elfogadva, az Erinnüszök ezután már mint jóindulatú védőistenek, azaz Eumeniszek áldást mondanak Athén földjére. Az Eumeniszek csak a regény utolsó mondatában bukkannak fel, de hogy megbocsátást hoznak-e, az már nem derül ki. Bosszúállóként, a két rendőr alakjában azonban már korábban is megjelentek. (Ez a két figura, a burleszk Stan és Panja, akik Aue anyjának és mostohaapjának gyilkosa után nyomoznak, Aue-t gyanúsítják, akit a rezsim megvéd. Ő végül lelövi a két rendőrt, akik a legváratlanabb helyeken és időben tűnnek fel, hogy felelősségre vonják.)

Aue olyan bűnös, aki nem érez megbánást. Az események történése közben, noha reflektál rájuk, leginkább fizikai reakciói (az állandó hányás és hasmenés) árulkodnak arról, hogy szabadulni akar attól, ami benne van. És hiába az Eumeniszek, hiába kezdett a háború után új életet Franciaországban (csipkeverőként), bűneitől nem szabadulhat (Így válik a szorulás is metaforává.)
 

A regény műfaji jellemzői is számos irodalmi előzményre utalnak. A hét fejezet mindegyike egy-egy zenei tétel címét kapja. A bevezető Toccata után hat tánc-tétel következik, amelyek a haláltánc középkori műfajához közelítik a regényt, amelynek néhány részében ez a motívum meg is jelenik. A regény struktúrája azonban a pikareszk regényre, leginkább a Simplicissimusra utal. Grimmelshausen regényének hőse a harmincéves háborúban vándorol Auéhoz hasonlóan. A pikareszk vonása az is, hogy állandóan ugyanazokkal a szereplőkkel találkozunk a legváratlanabb helyszíneken, hogy a hős csodás módon kikerül a hall torkából. Ehhez a csodás meneküléshez kapcsolódik Thomas figurája. Aue barátja egyfajta Mefisztóként óvja és vezeti a főhőst, cinikusan és léhán lebegve át ugyanazokon az eseményeken, amelyek Aue-t szenvedéssel töltik el.
 

A mű túlhabzó stílusa szinte barokkos, a nyelvezet kettőssége (a magyar fordítás nagyon szép, kifejezetten költői, időnként, a vallomásos részeknél jelennek meg hosszú, burjánzó, nehezen olvasható mondatok), a francia és angol nyelvű kritikusok (és olvasók) egyik legfontosabb észrevétele a nyelv időnkénti igénytelensége, közhelyessége, illetve nyelvtani hibái, szinte olvashatatlansága.
 

A Jóakaratúak megértéséhez tehát a mélyrétegekbe kell ásnunk. Ha „elhisszük” a szerző szándékát, a háborús bűnös gondolkodásának megértését, azt a kísérletet, hogy választ adjunk a megválaszolhatatlan „miért” – kérdésre, csupán egy részletét tártuk föl a műnek. Ennél sokkal mélyebben szól az ember csodálatos szörnyűségéről.  A szenvtelen természetesség, amellyel beszámol az elfogadhatatlanról, legyen az bármelyik tabu, ami megdől ebben a könyvben, valóban hitelesen és igazan mutatja föl az ember embertelenségét.