Legyünk őszinték: a kortárs szó hallatán, ha éppenséggel művészi produkció jelzőjeként merül fel, nem mindenkinek dobban meg a szíve, ez alól a színház sem kivétel. Magyarországon általánosságban tapasztalható egy – mondjuk úgy – az átlagos (nyugat-)európai nézőhöz képest nagyobb ellenállás az újjal, az ismeretlennel, pláne a szitokszóként is gyakran hallható és a kortárs szinonimájaként is használt progresszívvel szemben.

Mindezeket a jelzőket a publikum nagy része egyetlen szóba szokta sűríteni: lila. A legtöbb magyar néző nehezen fogadja be az újszerűt, az elvontat. A táncelőadások pedig eleve rosszabb helyzetben vannak, hiszen sokkal szűkebb réteg érdeklődésére tartanak–tarthatnak igényt (de ez valószínűleg nem nemzeti sajátosságunk). Hogy ez a távolságtartás–ellenérzés mennyiben előítélet, és mennyiben táplálkozik rossz tapasztalatokból, az érdekes kultúrtörténeti-szociológiai kutatás tárgya lehetne, mindenesetre a Trafó már sok éve töretlenül küzd azért, hogy ez a helyzet megváltozzon – és ahogy a teltházas előadásaikat elnézzük, sikerrel. Van közönségük, saját közönségük. Ami már csak azért is örvendetes, mert azt jelzi, hogy lehet nyitott, befogadó, kíváncsi, újra érzékeny közönséget nevelni. Mindenkit meg lehet szólítani, csak tudni kell, hogyan és mivel.

Szeptemberben már nem először járt náluk a londoni Akram Khan Company, ami a Kínai Nemzeti Balett néhány táncosával kiegészülve adta elő bahok című produkcióját. Ez például teljesen megfelelt volna a „kortárs beavató-táncszínház” eszméjének is, ha így hirdetik meg. Azok a nézők is, akiknek a szívéhez a kortárs színház, kivált pedig a táncszínház nem áll éppenséggel közel, a lilaság fojtogató érzése helyett elégedetten és az értés örömével távoztak a szűnni nem akaró taps után.

Az előadás ugyanis könnyen verbalizálható, hagyományosnak is tekinthető dramaturgiával fogalmaz. Van története, és a többség bizony ezt nem bánja. A helyszín egy reptéri váróterem, a színpadkép meghatározó és sokat használt eleme egy indulásokat–érkezéseket jelző nagy tábla, amely a plafonról lóg. Az „élet=utazás” jól ismert metaforájára építette tehát a társulat a produkciót, amelyet akár elcsépeltnek, közhelynek is mondhatnánk. Pedig csak nem lenne egy felfedezésértékű megállapítás – de ez önmagában nem minősíthet egy előadást (ha így lenne, a színházaknak nem nagyon lenne mit játszaniuk). Ha sikerül működésbe hozni, tartalommal újra-/megtölteni egy közhelyet, akkor az hat. Ezúttal sikerült. Humorral, érzelemmel, magával ragadó, dinamikus és látványos koreográfiával és nagyszerű egyéni teljesítményekkel.

A táncosok már a várakozástól kissé elgyötörten jelennek meg a váróteremben, mire némi idő elteltével elkezdenek peregni a betűk és a számok a kijelzőn. Erre a hangra mindenki türelmetlenül odagyűlik, a betűk meg csak peregnek, minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnik, mire csak ennyi jelenik meg: please wait. A színpadon csalódottság és düh, a nézőtéren finom nevetés.

Ez a tábla nagy szerephez jut az előadás során, a végére pedig egyenesen mitikussá–szimbolikussá emelkedik. Mint valami magasabb rendű létező, kérdéseket tesz fel, és üzen a várakozóknak. Vagyis nekünk is. Mert ugye ez az előadás a nagy közhelyével rólunk, mindannyiunkról szól, akik valahonnan valahova tartunk, közben pedig várakozunk, dühöngünk, szeretünk, egyedül vagyunk, szeretve lenni és valakihez tartozni vágyunk, kétségbeesünk, kérdéseket teszünk fel, keressük önmagunk. Ízlés és vérmérséklet szerint lehet az előadás „mondanivalóját” szentimentálisnak és laposnak is minősíteni. Meg szeretni is az egészet. Úgy, ahogy van.

bahok

Eulalia Ayguade Farro
Young Jin Kim
Andrej Petrovic
Saju
Set-Byeol LIM
Shanell WINLOCK
Zhang Zhenxin
Cheng-Fang Wu

Zeneszerző: Nitin SAWHNEY
Fény: Fabiana PICCIOLI
Látványterv: Fabiana PICCIOLI, Sander LOONEN, Akram KHAN
Dramaturg: Guy COOLS

Művészeti vezető, koreográfus: Akram KHAN

Trafó
2009. szeptember 17.