Kérem, én igazán nem vagyok a retorika embere, de hát a fülem úgy kihegyeződött az ilyen szónoklatokra, hogy néha már magam sem tudom, mi az igazság és mi a szóbeszéd. Valahogy így voltam a válság-retorikával is. Persze tudom, régtől fogva tudom, hogy válság van: és nem is most kezdődött, legalább a 90-es évek elejétől éleződik. Mégis, annyira megszoktam már a „cucialista” beszédmódot, hogy hiányozna, ha nem hallanám évről-évre azt, hogy „még néhány kemény év, aztán újra dübörög a magyar gazdaság”.

Azt hiszem, épp tavaly olvastam egy technikatörténeti szakkönyvben, hogy az első világháború óta folyamatosan romlik az életszínvonal. Némi kétellyel, de még azt is olvastam, hogy az egykori angol nagypolgárság – természetesen! – együtt érzett a textilipari munkásokkal (illetve azok rossz munkakörülményeivel), és külön média-hadjáratra volt szükség ahhoz, hogy ezt a patriotisztikus alapállást aláássák bennük.

Szóval egy éve hallom a válságretorikát, de csak a fejemet csóválom: hallottam én már ezt a dumát! Csakhogy – bármennyire üvegbúrában élek is – egyre gyakrabban találkozom a konkrét jelekkel. Többek között az utca végén, ahol lakom, naponta elhaladok a menhely előtt álldogáló éhségsor mellett, ami napról-napra, szemmel láthatóan nő.

Igen, emlékszem, még néhány éve is könnyedén el lehetett hessegetni ezt a problémát az aluljáróban kéregető fiatalemberekre hivatkozva. Egészséges férfi miért nem megy el dolgozni? Mára az egykori „fiatalemberek” - már akik még élnek belőlük – aszott csontvázakká váltak – szinte megkülönböztethetetlenül az éhségsor véneitől. A sor pedig egyre nő, és egyre nehezebb mentséget találni arra, hogy ezek az emberek miért rohadnak el elevenen az utcán. (Büdös? Fogd be a szád!)

De már nem is kell: hiszen megtanultuk, hogy a „demokráciában” gyülekezési tilalom van, hogy a tojás lőfegyvernek minősül, s hogy a szólásszabadság csak néhány emberre és néhány témára áll. Ahogy Gy. F. mondta: hadd demonstráljanak, majd megunják! (Nos, ez az unalom több milliárdos füstbomba és vízágyú beruházások, rögtönítélő bíróság és ártatlan emberek halála árán – el is jött, mint a szép új világ.)

Üvegbúra ide vagy oda, én bizony a pénztárcámon érzem ezt a válságot, és nem csak az orromban, ahogy (f)elfordulok az éhségsornál. Csakhogy, mint minden ezen a világon, ez a válság is több oldalú.

Emlékszem, nyár elején egyik diákom azon tanakodott, hogy inkább nem megy idén Amsterdamba, mert akkor autót kap ajándékba. Márpedig a jó verda elengedhetetlen egy olyan tinédzsernek, akinek a papája néhány óra alatt keres annyit, mint más (jó esetben) egy év során. Szóval ez is válság, méghozzá elég komoly.

És be kell vallanom, hogy az utóbbi hetekben sajtótájékoztatókra járok az éhségsornál befordulva. Kevesebb és szerényebb az ilyen alkalom, ritkább a pezsgő, s a svédasztal is egyre hiányosabb. (És remélem, nem hallják a hontalanok, mennyi támogatás miatt morognak a szervezők.)

De hagyjuk most a válságot, hiszen a Művészetek Palotájáról akartam beszélni, azon belül is a Pannon Filharmonikusokról. Márpedig a MüPát – minden panasza ellenére – viszonylag kevéssé sújtja a válság, s – tavaly még – a Pannon Filharmonikusok is meglehetős optimizmussal nézett a nehéz időszak elé.

Szeretnék optimista lenni, a pécsiek pedig több szempontból is lenyűgöznek. Először is, egy olyan főváros-központú országban, mint a miénk, minden elismerésem egy vidéki zenekaré, amely – legalábbis – egyenrangú fővárosi együtteseinkkel.

De nem csak a csodálatos koncertek, a mesteri előadás, alaposság és igényesség nyűgöz le. Amiért irigylem őket, az a pécsi emberek támogatása. És itt nem csak az anyagi dotációt értem (bár nem árt figyelembe venni, hogy egy szimfonikus zenekar fenn- és szinten tartása, szervezése, utaztatása stb. stb. nem kis költség). Még nem voltam olyan PF koncerten, amely ne lett volna teltházas, és talán csak én vagyok ilyen „fővárosi”, de én nagyrészt pécsieket látok ezeken az előadásokon. A PF minden pécsi szívügye.

Nem akarom az egekbe dícsérni őket, de legalábbis az irigységem az övék. S ahogy látom, idén is a MüPában nyitnak, ráadásul Kocsis Zoltán vezénylésével!!!

Talán túlságosan is megszoktam Hamar Zsoltot? Mindenesetre nemrég láttam Kocsist – a Nemzeti Filharmonikusokkal – vezényelni és Beethoven-darabot zongorázni, ami – néhány apróságtól eltekintve – lenyűgöző volt.

Szóval leülök a nézőtéren, a szinte túlságosan is öltöny-nyakkendő-kosztümös közönség körében, és várom, hogy felcsendüljön Wagner, Beethoven, s a csodálatos Bartók, miközben némiképp szégyenkezve nézek kopott göncömre, s megfeledkezve az éhségsorról, várom a csodát.

Bizony, a csodára várhatunk még egy darabig: Kocsis és a PF láthatóan nem illik össze. Nem szeretnék találgatni, hiszen nem ismerem ezt a történetet eléggé, de most azt hallom, hogy a Wagner-mű pontatlanul, darabosan és nehézkesen indul. Persze ez csak néhány pillanat, s az ismerős hangok, dallamok és harmóniák már vidáman szárnyalnak.

Aztán rövid technikai szünet után (miközben begörgetik a koncertzongorát) egy majdhogynem aggastyán ül a hangszer mögé. Minden elismerésem, hiszen így, 90 táján komoly fizikai teljesítmény ezeket a futamokat ilyen gördülékenyen, simán és gyorsan játszani. Csakhogy nekem erről a múlt század eleji zenélő dobozok jutnak eszembe: elbűvölő, csodás, csak éppen élet nincs bennük. Ahogy nagyra becsülöm az öreget, amikor egy-egy gyors futam után fiatalosan felemeli a kezét, még a lendület hevében – ám ez fiatalos és nem fiatal.

Mondom, utoljára Kocsist láttam Beethoven-darabot zongorázni, nagyon magasak az elvárásaim. Az öreg pedig tényleg nyilvánvaló szakértelemmel és tökéletes technikával játszik – csak épp az hiányzik belőle, ami már sosem lehet az övé.

A közönség mindenesetre lelkesen ünnepli az előadást, az öregúr pedig kifejezetten hálás a sikerért. Legalább három ráadást játszik (most már egyre zenélődobozszerűbben), amíg a közönség rá nem jön a trükkre, s utoljára rövid taps után elül a hangzavar, s folytatódhat az előadás.

Pontosabban szünet következik, hiszen levonulnak a zenészek a színpadról, s nekem is marad pár percem morfontdírozni a látottakon-hallottakon.

De nem kell sokáig tűnődnöm. Elkezdődik az előadás második része, s ha az első felében kétségeim voltak, most már egyre világosabban hallom, hogy itt valami baj van, ide is beütött a válság.

Már a koncert első felében éreztem, hogy a dinamika, a finom átmenetek valahogy nem sikerülnek úgy, mint egykoron. Ezt először még betudhattam a megilletődöttségnek, illetve az időskori mentális változásoknak. Most azonban – kénytelen-kelletlen – azt hallom, hogy az egyébként igen nehéz Bartók Concerto hangszercsoportokra esik szét, és csak nem akar összeállni az a hangzás, amit jobb zenekarainktól megkövetelnék.

A pécsi hallgatóság kedélyes, jóindulatú – és elfogult. Gyönyörű virágcsokrok és hatalmas tapsvihar ünnepli az együttest, s talán csak én morfondírozok magamban, egyedül.

A tavaly tökéletes (néhol szinte már Richard Claydermani easy-listening) pécsi zenekar nem találja a helyét a dinamikusabb, több munkát és odafigyelést igénylő zenékben, s Kocsis Zoltán ide-oda, csak a honiak lelkesedése mentette meg a koncertet.

Nem tudom, nem tudom... ha idáig gyűrűzött a válság, akkor tényleg nagy a baj. Mert hogy a római igazságból a kenyér kimarad, azt lassan megszokjuk (mint a szódás lova). De ha a cirkusz is elapad, akkor valóban nagy baj van.

A műsoron:

Pannon Filharmonikus Zenekar

R. Wagner: Nürnbergi mesterdalnokok – nyitány
Beethoven: I. zongoraverseny (C dúr)
Bartók: Concerto

Közreműködik: Paul Badura Škoda – zongora
vezényel: Kocsis Zoltán