A magyar filmek jelenléte ezen a nemzetközi mustrán azért fontos, mert a sok műfajú Magyar Filmszemle és az egy-egy formára specializálódott nemzetközi fesztiválok (Verzió, Dialëktus, BuSho) után egy vegyes műfajú verseny válogatott nemzetközi mezőnyében mérhetjük le a hazai teljesítményt a kortárs filmművészet tükrében. A 12 tagú nagyjátékfilmes versenyszekcióban rögtön három hazai érdekeltségű filmet találhattunk.

Belga-holland-magyar-német-francia koprodukcióban készült Caroline Strubbe Lost Persons Area című mozija. A film villanyvezeték-tartó fémszerkezetek és fémes színek uralta lapos vidéken játszódó drámai történet, mély (?), de elfojtott érzelmekkel és furcsa, zárkózott emberekkel. Marcus, Bettina és a lányuk egy lakókocsiban élnek az ipari táj kellős közepén, Marcus éppen a biztonságosabb, „normális” jövőt igyekszik megalapozni a kis család számára, ám nincs meg a szükséges végzettsége a villanyvezetékek karbantartásáért felelős vállalkozás beindításához. Ezért felveszi és vendégül látja a magyar mérnököt, Szabolcsot (Hajdu Zoltán Miklós). Éppen kezd úgy festeni a helyzet, hogy Szabolcs felbukkanása a megoldás minden problémára - a két felnőtt és a gyerek egyaránt barátra lel benne, és a diploma-kérdés is kipipálva -, mikor Marcust baleset éri, Bettina pedig a kislánnyal és Szabolccsal marad. A lakókocsi átalakul mélylélektani tengeralatjáróvá, az érzelmi reakciók egzotikus halak gyanánt úsznak el az ablak előtt, a nézőnek kell felismernie és magában néven neveznie őket. Marcus visszatértéig a film tere vákuum, ideje várakozás, utána előírás szerint szabadulnak el szenvedélyek és indulatok – csak épp nem a megszokott szereposztásban.

Caroline Strubbe jófelé tapogatózik, mikor önmagukba zárkózó, érzékeny, maximum csak a valódi érzelmek leplezése érdekében harsányan viselkedő embereket költöztet össze egy modern ipari táj közepén álló lakókocsiba, majd nyakon zúdítja őket egy tragédiával, hogy megvizsgálhassa, mennyit bír ki az ember. A környezetfestés azonban nem sikeres, a táj nem lényegül át modern, fémből és levegőből összeálló, embert tagadó organikus egységgé (a Lost Persons Area nem lép Antonioni Vörös sivatagjának nyomaiba e tekintetben, nem lényegül át fehér sivataggá, még ha ezt sulykolja is az eleje és végefőcím kiégett képre emlékeztető háttere). A hektikus vágási és plánozási technika és a kézikamerás megoldások pedig egyenesen próbára teszik a néző vizuális befogadóképességét és türelmét (ráadásul gyakran a film ellen dolgoznak, egy-egy statikus totál, egy-egy határozott kompozíció hozzájárulhatott volna a környezet „jellemzéséhez”). A felnőttviszony, a fojtott érzelmi (és nem szerelmi) háromszög tartalmatlan marad – a karakterek kidolgozatlan motivációi, olykor bárdolatlanul elnagyolt ismétlődő gesztusai és tipikus viselkedési panelei miatt.

A figurák kapcsolatteremtési és kommunikációs stratégiái, a közöttük működő empátia egy-egy jól elkapott pillanata mégis tanulságos lehet. Emellett a kislány belső világának, furcsa szokásainak, különös alkotásainak, félszeg, de artisztikus önkifejezési kísérleteinek a bemutatása, illetve az amúgy tökéletesen üresnek vagy kiürültnek tetsző Szabolcsban az anya és a kislány iránt kialakuló féltékeny érzésféleség (se nem szerelem az egyik esetben, se nem szeretet a másikban) rajza tehetik érdekessé a filmet, amit egyébként az Európai Parlament filmművészeti díjára, a LUX-díjra is jelöltek.

A folytatásban Tótha Barnabás Rózsaszín sajtja és a CineFest különdíját elnyerő film, Mátyássy Áron Utolsó idők című mozija.

www.cinefest.hu