A Robert Vendetti által írt képregény történetében Hollywood megsejtette egy újabb sci-fi klasszikus sztorimagját. Bár én azért megkérdőjelezem az alapötlet működőképességét, tény, hogy megfelelő alkotógárda keze alatt a nagy filmes műfaji elődök remek megidézése és összegzése lehetett volna a Hasonmás. Azonban a szépre formált géptestbe se lelket, se értelmet nem sikerült beleapplikálni.

A jövőben az emberek otthon fekve élik életüket: rákapcsolva egy hálózatra, úgynevezett hasonmástesteiket irányítva – megspórolva a fizikai sérüléseket, és megúszva az öregedéssel és önnön szépséghibáikkal való szembesülést. A boltokban ugyanis a túlsúlyos néger nő is beszerezhet magának modell alakú fehér, vagy a nyegle pasi izmos férfi formájú géptestet. A Barbie babák és Kenek látszólag tökéletes világában azonban valaki beleköp a levesbe, s főhősünk "bőréből kibújva" kénytelen Nicholas Cage-i merészséggel megkomponált vér ciki sérójú ütésálló géptestét hátrahagyván, a 90-es évek sármos akciósztárájának még sérthetetlenebb fizikai valójában az utcára kilépni.

A baj az, hogy a sztori nem jut tovább a felvetéseken, a motivációs hálót gyengécskére szőve kibontatlanul hagyja a már tucatnyi alkalommal fölvetett, de mindig izgalmas futurológiai és morális kérdéseket. Alkotó (kvázi isten) és alkotás (kvázi teremtmény) érzékeny oda-vissza ható viszonyrendszerének vagy az emberi lélek testi valójától való elszakításának problematikája épp úgy elsikkad, mint amilyen felszínessé válik a korunk szépség-idealisztikus értékrendje felé elpufogtatott kritikai vaktöltény. A kérdéseket fölveti a film, aztán nem foglalkozik velük - így nem lészen klasszikussá, sebaj. Ezzel ellentétben sajnos szórakoztató műfaji darabként sem működik.

A sci-fi önmagában nehezen megálló zsáneréhez nem rendel elég erős sémákat más műfajokból – míg például a Mártix akciófilmként vagy a Különvélemény futurisztikus krimiként működött elsősorban, addig a Hasonmás csak egy röhejes jelenetekben kibontakozó drámai szállal éldegél – a főellen és Tom Greer életébe betoppanó tragédia közötti párhuzam kiérleletlen, a motivációk (Greer fiának halála, az emberi sérülékenység bizonyító erejű példájaként) ürügyszerűek és erőtlenek – ráadásul csak kevéske közepes akciószcénával örvendezteti meg nézőit. Pedig hát Bruce Willis terminátori státuszba helyezése – mikor robot testét használja, majdhogynem sebezhetetlen – a lopás gyanúja ellenére is kiváló ziccerhelyzetnek kínálkozott, ám csak pár képkockán át tart az élmény. Johnatan Mostow gyenge kezű rendezőnek bizonyult, akinek dirigálása alatt a néhány helyen felbukkanó, kellemesen stilizált  látványvilágot - irreális, már-már giccses lilás, narancssárgás színekben pompázó, s eltorzított hatású képkompozíciók - sem vitte konzekvensen végig a művön.

Az egészben csak szegény Bruce Willisért fáj a szívem, aki titkon nagy visszatérésének szánhatta a művet, de még egy félszeg cinkos mosoly megeresztésére sem volt lehetősége. Megszokott flegmasága inkább csak enerváltságként hatott, pedig én neki drukkoltam, s nem a makulátlan külsejű Keneknek és Barbie-knak.

A Hasonmás inkább a múlt klasszikusaihoz remixelte magát, s nem a jövőbe tekintett, ami egy sci-finél végzetes hiba. A sztori erőltetett aktualitásai tökéletes ellenpéldáját testesítik meg mindannak, amit a 9-es körzetben rejtettek el előlünk.

Hasonmás/Surrogates
Színes feliratos amerikai sci-fi, 104 perc, 2009
Rendező: Jonathan Mostow
Forgatókönyvíró: Michael Ferris, John D. Brancato
Operatőr: Oliver Wood
Szereplő(k):
Bruce Willis (Greer)
Rosamund Pike (Maggie Greer)
Radha Mitchell (Peters)