„A Syrius zenéjében minden létező hang és harmónia megvolt. Mintha egy fekete-fehér fotó után színes mozgófilmet néznél...” - mondta Tátrai Tibor, aki rövid ideig maga is tagja volt az 1962-ben alakult bandának.

Baronits Zsolt alapító és álombrigádja kezdetben beat-majmolással tengette napjait, majd miután megcsapta őket a progresszió, főleg a King Crimson forradalmi, In The Court Of The Crimson King című lemezének a szele, 180 fokos fordulatot véve a jazzrock felé irányították hajójukat.

Erre hamarosan fel is figyeltek egy óceánnal arrébb. Az immár Oszáczky Jackie basszusgitáros-énekessel, Pataki László billentyűssel, Veszelinov András dobossal és Ráduly Mihály szaxafonossal kiegészült, profi zenészeket tömörítő zenekar lehetőséget kapott egy Ausztrál turnén való részvételre, ahol olyan legendákkal állhattak egy színpadon, mint a Free vagy a Kinks.

1971-ben a kinti sikerek egy lemezszerződést hoztak a zenekar konyhájára. Legendás albumukat, a Devil’s Masquerade-et a Festival cégnél rögzítették, ’72-ben pedig Magyarországon is megjelent a mű, meghökkentően kis példányszámban (nem mintha nem lett volna érdeklődő, az első 2000 darabot ugyanis pillanatok alatt szétkapkodták a rajongók).
 
A zenekar itthon meg sem közelítette külhoni sikereit, így lassan bomlásnak indult. Az Interkoncert minden lehetőségtől megfosztotta őket: Peter Sculptrone neves kortárs zeneszerző például a Sydney-i Operaház megnyitójára írt művét szerette volna megvalósítani a formabontó magyar együttessel, egy Los Angeles-i koncertszervező iroda embere pedig csak azért repült Magyarhonba, hogy magával vigye Jackie-éket, mondván: nem hitték volna, hogy a vasfüggöny mögött ilyen muzsikát is lehet játszani.

A Syrius-nak mindezek ellenére sosem jött össze az, amiről a mai napig minden magyar zenekar álmodik: a világsiker. Pedig minden adva volt, csak épp nagyon rosszkor, nagyon rossz helyen voltak. Ami a keserű történetből hátra maradt, az egy grandiózus mestermű, egy gyönyörű ékkő a magyarock koronáján.

A szürreális Concerto For A Three-Stringed Violin And Five Mogs Of Beer című elképesztő overture egy olyan bizarr világba kalauzolja a hallgatót, amihez foghatót nagyon kevesen álmodtak hangjegyekbe. A Crooked Man-ben folytatódik a rémálomszerű vízió, a hitvány ember elméjébe nyerünk bepillantást, ahol nincs más, csak kaotikusnak tűnő, mégis precízen rendezett muzsika.

Az aranymetszés képlete itt csődöt mond, eszeveszett ritmusképletek szele kap fel minket, majd mielőtt végleg elvesznénk az őrületes jazz-szólók viharában, az I’ve Been This Down Before bája húz minket vissza a földre.

Az idill nem tart sokáig, mert a címadó dal hangjai ismét a pokolba rántanak. A Psychomania csak fokozza az adrenalint, majd mint eső után a napfény, ragyog ránk az Observations Of A Honest Man. Nem ismerhetjük meg az angyalok csengő hangját amíg nem hallottuk az ördög üvöltéséi. A szívet és fület kényeztető kitérő után pedig még hátra van a majd 9 perces In The Bosom Of A Shout - elképesztő improvizációkkal tarkított befejezés, hogy végleg bezáruljon az ördögi kör.
 

Biztos, hogy rengeteg nagy zenekarra hatással lett volna ez a 36 perces muzikális orgia, ha ismerték volna a nagyvilág elől elrejtett Syriust.

Ám az idő igazolja magát, és mint tudjuk: „a víz szalad, a kő marad” – az Ördög Álarcosbálja ugyanúgy tündököl, simogat és karcol, mint születése pillanatában. A vasfüggöny sem szabhatott határt e remekmű terjedésének, hisz az más határok közt, magasabb régiókban: menny és pokol közt szárnyal, időtlen hangjain.