A Witman fiúk. Érdekes, hogy nem akartam addig megnézni, mert féltem a tőle. Utána mégis jó érzés volt bennem. Örülök, hogy láttam.

Anyagyilkosság. Ilyen szó nincs a szótárban, az ember érzi, létezhetetlen. Anyagyilkosság nem létezik! Vagy ha van, a legnagyobb bűn, a legsúlyosabb titok. Miért is dúlnánk szét fészkünket, miért ölnénk meg vérünket, eredetünket? (Miért ontanánk eredetünk vérét?)

Itt valami nagyon kisiklott az eredeti (Eredet-i) kerékvágásból. Elszabadult a gyeplő. (Elferdült az érzelmek tengelye.) Az elszabadult gyeplő képben is megmutatkozik, éppen akkor, amikor a nagyobbik fiú a havas utcán rátalál Irénre, a rosszlányra, amint azt kidobják egy lovaskocsiból.

Az anya megfáradt, idegen, mintha soha nem is lett volna köze a gyerekeihez. Az apa, nem tudjuk, milyen volt, milyen érzelmi támaszt nyújthatott volna két kamaszodó fiának, csak azt tudjuk, hogy a temetőben fagyos a föld, hogy minden megfagyott. Fagyos, hókristályos az egész filmközeg. Egyrészt.

Másrészt: innen vágyakoznak a gyerekek a vér vonalán mutatkozó szeretet-áramba. Megmozdul a vér. Kívül, belül.

A kéj és a fájdalom együvé tartozik: innen a kamaszkori ártatlan kéjgyilkosságok sorozata. Ők csak a titok nyitját keresik. Az okos bagolyszemek, bölcs kutyatekintetek mögött rejlő értelmet. Az okot: hogyan mozgatja ezt az egészet a szív?

" Witman fiam, nem kíváncsi a béka szívére? " - kérdi a tanár.

Mert a nagyfiú boncoláskor hátul marad az osztályteremben. A Witman fiúk határmesgyén állnak a gyermekkor és a még titokzatos felnőttség között, amikor a szigor lazulni látszik, amikor az egyéni szabadulás szele megcsapja őket. Egyszer s mindenkorra megszületik, és meg is mutatkozik a szabadulás vágya: a Witman fiú elvágja a kutya pórázát, majd a kötelet is, amire felakasztották, azt is levágja...

Kint a fehér, fagyott hókristályok, és a belül titokzatosan áramló, piros, meleg vér: ki kell szabadítani, hogy elmossa, megolvassza ezt a hideget! Nincs más parancs.

A fiúk határmesgyére kerülnek, a gyermekség és a felnőttkor közé. Nem tudják, mit kezdjenek magukkal. Witman János. Ül a senkiföldjén a havas lépcsőn. Először az iskolás fiúcsapat trappol el előtte, a tornatanár sípszóval sürgeti őket. Ő nem csatlakozik. Aztán egy szakasz katona léptei döngenek el előtte. (Az egyik sorba már nem, a másikba még nem lép be.) Finomabb áramlatok kerülgetik a szívét. Ezek aztán körülfonják, körbetekerik. És behúzzák a csőbe. Ezért nem borzaszt, amikor beleszúrja anyja mellébe a kést. Inkább szép és megindító. Késsel kezében megteszi a mozdulatot, szinte véletlenül, olyan hirtelen, akarattalan - mert megijedt, hogy felriad az anyja az ékszerlopáskor a zajra, a cipő csikorgására, a szekrényajtó nyikorgására. S aztán a vásznon már csak a ruhát látjuk a mellrésznél, ahogyan lassan egyre jobban átüt rajta a vér. Végre. Megtörtént az, aminek meg kellett történnie - minden szál ide vezetett. (Ide vezetnek a tekintetek is. Elejétől végig, minden egyes tekintet finom feszültsége - még ha nyugodt is -, mintha titkos szálon összeköttetésben, rezonanciában volna egymással. És ide vezet az összes hanghatás,  például az éles bagolysivítás, amelyhez a zene állandó beszüremlése erős támaszték.)

Lassan átüt a mellrésznél a ruhán a vér. A hópihék olvadni kezdenek. Meghitt a kép, amikor az ékszereket Irén puha csípőjén terítik ki. A kerek, meleg idomok és a hűvös, bűnös ékszerek. Ők hárman, Irén és a két fiú - fekszenek az ágyban, akár a testvérek. A vér, így vagy úgy, összeköti őket.