irodalom
2009. 09. 23.
Krusovszky Dénes a Telep titkairól
Interjú Krusovszky Dénessel a Telep-csoportról
Tamás Zsuzsa és Krusovszky Dénes beszélgetése a Telepről, a kezdetekről, a blogos korszakról, a "forradalmi" újítás mibenlétéről és sokminden másról. A beszélgetésre 2009. július 19-én került sor, és mivel meglehetősen hosszúra sikerült, folytatásokban közöljük a részeket.
Azt hiszem, ha valami fordulópont volt, akkor a Kalligram Telep-blokkja volt az. Fokozatosan történtek a dolgok. Eredetileg nem is annyira kifelé irányuló megmutatkozási felületnek szántuk ezt a blogot. Nagyjából akkoriban kezdtünk el sűrűbben publikálni, könyvkiadókhoz kerülni, illetve tulajdonképpen mindenki megjelent már folyóiratokban, és önálló kötetek is voltak. A közvetlen előzmény inkább az, hogy 2005-ben a JAK-táborban Marno János tartott versszemináriumot (én akkor nem voltam Szigligeten, Nemes Z. Márió, Dunajcsik Matyás, Pálffy András Gergely és Bajtai András vettek rajta részt, azt hiszem). Ez olyan jól sikerült, hogy Pálffy Andrásék kitalálták, legyen folytatása az ő lakásában. Elkezdtek összejárogatni, elhívtak, így én is felbukkantam ott párszor. Ide Marno is eljött, tehát ez a versszeminárium-szerű dolog lakáson belül, kötetlenebb formában működött tovább. Ez volt a hőskor.
Utána azt gondoltuk, hogy a beszélgetéseknek lehetne egy állandóbb felülete. Mert az tök jó volt, hogy oda eljártunk, olvastuk egymás verseit, de amikor nem ott voltunk, akkor nem volt a kezünkben a szöveg. Végül is ennek a műhelymunkának az internetre felkerülő folytatása lett volna a blog. Láttunk benne fantáziát, gondoltuk, érdekelhet másokat is. Szerveztünk egy felolvasóestet a Tranzit kávézóba, aminek már kifejezetten az volt a témája, hogy kik és milyen szövegek vannak a Telepen. Pallag Zoli volt a moderátor, öten olvastunk fel. Viszonylag sokan eljöttek, jó volt a fogadtatása, és ennek kapcsán elkezdték az emberek nézegetni a blogot.
PRAE.HU: Ki volt az öt felolvasó? Akiket az előbb felsoroltál?
Nemes Z. Márió, Ijjas Tamás, Bajtai Andris, Dunajcsik Matyi meg én. Megbeszéltük, vannak még olyan ismerőseink, akik fel-felbukkantak a péntek esti beszélgetéseken, hívjuk meg őket is a blogra. Kezdtünk többen lenni. Jött Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Deres Kornélia, Szabó Marcell, Sirokai Mátyás. Ha valaki ajánlott egy új embert, elolvastuk a verseit, és megszavaztuk, hogy jó-e vagy sem, ha ő ott van. Így lettünk tizenketten, azután végül is tizenegyen, mert Simon Marci rövid idő után kiszállt a dologból. Az a tizenegy ember, aki maradt, az fixen ott maradt a blogon, és utána nem is akartunk többen lenni. Ez így épp elég volt ahhoz, hogy viszonylag gyakran frissüljön az oldal, de átlátható is legyen. Amikor elkezdtek rólunk mások is beszélni, már csoportként említettek minket, de mi akkor még nem így beszéltünk magunkról.
PRAE.HU: Tehát nem ti hívtátok először csoportnak magatokat?
Nem. Azt mondtuk, hogy van egy Telep blog, és hogy a Telep blog szerzői olvasnak fel. De hamarosan csoportként kezdtek el rólunk beszélni, és egy idő után mi is magunkról. Persze ez a csoportszerűség nem volt annyira szigorú dolog. Ha megnézi valaki akár a blogra felrakott verseket, akár az antológiában megjelenteket, látszik, hogy eléggé széttartó, sokféle dolog van benne. Nem feltétlenül egy esztétikai hozzáállásra épülő csoport; nem neo-neo-neoavantgardok voltunk (ahogy Szegő János is írja), hanem olyan emberek egy csoportja, akik így-úgy összeszerveződtek, és érdeklődtek egymás versei iránt. Tudtak egymás verseiről beszélni, ez volt az egész lényege.
Szerintem jót is tett mindenkinek, hogy voltak benne egészen eltérő jellegű lírák, mint mondjuk Dunajcsik Matyi szövegei, amelyek inkább egy hagyományosabb, formaközpontú, klasszikusabb vonalvezetésű költészet felé mutatnak, és ugyanakkor ott voltak mellette például Máriónak a sokszor prózaversszerű, kihagyásos szerkezetű szövegei. De ezek kommunikálni tudtak (és tudnak) egymással. Többfajta vers tűnt föl, és épp emiatt élénkebb is lett a kommunikáció, mint ha egyetértettünk volna mindenben. Akkor nem lett volna értelme kommentelgetni egymás szövegeit.
Persze így is volt azért olyan, ami mindenkinek tetszett a csoportból (vagy éppen senkinek), mások szóvá is tették kívülről, hogy mi dicsérjük egymást. Pedig ez igazából nem így volt: bizonyos verseknél, megoldásoknál igen, de másoknál meg egész nagy viták alakultak ki. Mindig megpróbáltunk valamifajta diskurzust létrehozni, és ez több-kevesebb sikerrel működött is.
Aztán szerintem az idősebb irodalmárokat az is érdekelte, hogy ez blog, hogy az interneten működik. Számunkra érdekes volt, hogy bizonyos emberek ezért figyelnek fel rá, miközben nekünk ez a médium már természetes volt, pont ezt igazán nem éreztük forradalmi dolognak…
PRAE.HU: Volt bármi, amit forradalminak éreztetek?
Nem is tudom, szerintem nem akartunk forradalmi dolgot, inkább csak értelmesen beszélgetni a versekről, egy olyan műhely keretei között, ami segít fiatal szerzőként a technikai finomságokat elemezgetni, aminek a tapasztalataiból előre lehet lépni. De ez nem arról szólt, hogy itt valami helyett alternatívát kínáljunk, vagy hogy leváltsunk valakiket. Volt, persze, volt benne ellen-fellépés is, főleg az elején. Bizonyos vetületeiben, mert persze nem tetszett minden, amit magunk körül láttunk. Mondjuk a vicces-rímes-formabravúros lírával kapcsolatban elég határozott kétségeink voltak-vannak, vagy akár a (leegyszerűsítve) Sárkányfű generációjának a nagyon egyszerűen ironizáló versbeszédével szemben másfajta minőségeket kerestünk. Másfajta iróniát is, ha már itt tartunk. De azért a keresésen volt a tét. Bár, megfelelő körülmények között ez a keresés is lehet forradalmi…
PRAE.HU: Sokaknak volt olyan érzése, többen el is mondták – legutóbb az antológia bemutatóján Földényi F. László –, hogy a Telep nem egy bármi ellen megfogalmazódó dolog. Sőt bevallom, az én személyes olvasatomban úgy tűnt, elég sok szeretet is van-volt ebben a közegben. Te magad is integráló személyiségnek tűnsz. Lehet, hogy mivel te hoztad létre ezt a csoportot, ezért ez az egész működésére jellemző lett?
Hogy én hoztam létre, az utána olyan sokat nem számított. Mivel mindenki, aki benne volt, magának töltögethetett fel, és nyilván a kommentek is mindenkinek a saját hangulatától, ízlésvilágától függtek, ott el is lett engedve: nem volt egy vezetője, főszerkesztője, ilyen figuraként sem én, sem más nem lépett fel. Egy idősebb író vicces reakciója jut most eszembe erről, aki elsápadva hallgatta, hogy itt bárki megjegyzéseket tehet a versekre. Szerinte ez veszélyes. Márpedig a blogszerűség éppen abban segített, hogy tényleg olyan legyen a kommunikáció, mint amikor csak beszélgetünk: senki nem dönti el, hogy ez feltölthető, az meg nem. És olyan sem fordult elő, hogy kommentet kimoderáltunk volna, ha jól emlékszem. Persze amikor viták voltak, akkor lehet, hogy számított, hogy én is, vagy mondjuk Dunajcsik Matyi is nyitottabb perspektívával próbáltuk kezelni ezeket a dolgokat, és akkor ott, abban a diskurzusban lényegessé vált, hogy van ilyen integráló lendület mögöttünk. De szerintem fontosabb volt, hogy ez a szeretet nem vált soha elfogultsággá. És szeretetről beszélhetünk a versírással vagy az irodalommal kapcsolatban általában is. Így aztán az ellen-fellépés egyre inkább lekopott, és ez mindenkinek jót tett. Még a legradikálisabb megnyilvánulásokra hajlamos emberek is megnyíltak a műhelybeszélgetések intenzívebb periódusaiban, nyitottabbá tudtak válni. Ha valami – a technikai dolgokon kívül – fontos hozadéka van a magunk számára annak, hogy ezt csináltuk, akkor az az, hogy a szemléletmódunk nyitottabbá vált. Mert tizenegy különféle hatásokat maga mögött tudó és különféle verstípusokat kedvelő ember volt egy blogfelületre összezárva.
Ha ez a nyitottság nem lenne, akkor – amire szoktak is sokan panaszkodni – tényleg szűkösnek lehetne érezni ezt az irodalmi közéletet. Ami különben nem az, de a hozzáállástól sok minden függ. Én is olyan versekkel, líratípusokkal kerültem kapcsolatba, amelyek a legkevésbé sem foglalkoztattak korábban, de mivel most ilyeneket is olvasni kellett, vagy csak utalások voltak rájuk, akkor már utánanéztem, mert az adott beszélgetésben fontos volt. Így én is egy csomó olyan tapasztalatot gyűjtöttem be, amiről, tudom, egyedül nem, vagy nem így sikerült volna. Például egy vitában utalás történt egy olyan költőre (a név most mindegy), akit én addig nem olvastam, mert amit ismertem tőle, azt nem szerettem. Ebben a vitában viszont elkezdett érdekelni, hogy mi a funkciója annak, hogy valaki rá utal, és akkor elkezdtem többet olvasni, és felfedeztem benne egy csomó számomra is fontos dolgot. Sokkal izgalmasabb lett ezután a kortárs lírát végignézni, mint ez előtt a tapasztalat előtt. De ehhez kellett pár év.
PRAE.HU: Visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy a Kalligram Telep-számáig milyen út vezetett… Említetted egyrészt az internetes formát, hogy blogként léteztetek – ez önmagában annyira szenzációértékű volt?Későbbi beszélgetésekben mindig szóba került, hogy ez volt az első blogos műhely. Oké, lehet, hogy mi voltunk itthon az elsők (legalábbis amiről hallani lehetett; a blogoszféra olyan, hogy nem mondhatom biztosan). Mi voltunk az elsők, akik feltűnést keltettek, mert jó helyen voltunk jó időben, de ez igazából csak egy technikai kérdés volt. Nagyjából akkor jött be a blogolás, vagy egy kicsit korábban, de hogy ezt sok mindenre lehet használni, az egy fékezett habzású felfedezés volt; lett is könyvesblog, főzős-blog, miért ne legyen verses blog? Ugyanakkor abban biztos vagyok, hogy ez magában semmire nem lett volna elég, a valódi eredményhez, már amennyiben beszélhetünk ilyesmiről, maguk a szövegek kellettek. Ha költőként nem lettünk volna érdekesek, akkor azzal se mentünk volna sokra, hogy mi csináltunk elsőnek ilyen blogot. Ráadásul számunkra a blogban eleve az volt értékes, hogy a nyomtatott sajtóban, irodalmi lapokban való megjelenéseket, a kávéház- és lakásbeli találkozásokat, beszélgetéseket kiegészítette. Ha kiegészít és nem felvált, akkor nem forradalmi. Márpedig mi soha nem gondoltuk azt, ami többek sötét jóslata volt, hogy mindezeket fel fogja váltani.
Ha van egy új generáció, az új szemléletmódot is jelent, számunkra tehát már természetes dolog volt az internetet használni, ezért természetesen használtuk ezt a blogot is. Így pedig ez az antológia sem „visszalépés” – felmerült, hogy az internet után miért térünk vissza az „elavult” könyvformátumhoz –, hiszen mi mindig is gondolkodtunk könyvekben és nyomtatott médiumokban az online jelenlét mellett. Mivel most jutottunk el oda, hogy ezt a közös munkát le tudjuk és le is akarjuk zárni, ezért ennek az áttekintéséhez – mert persze volt igényünk, hogy ránézzünk magunkra, meg az eltelt pár év közös munkájára – a könyv sokkal jobban megfelelt. Ezért amikor megkeresett a kiadó az antológia ötletével, logikusan jött, hogy azt mondjuk, tényleg, jó lenne.
PRAE.HU: A kiadó keresett meg titeket? Nem ti kerestetek kiadót az antológiához?
Ilyen szempontból szerencsések voltunk végig: mi csináltuk a mi kis dolgainkat az interneten (meg nyilván számított, hogy akkorra már sokat publikáltunk, a csoportnak volt tíz könyve, sokan közülünk rendszeresen írtak kritikákat, fordítottak, felolvastunk), és ez feltűnést keltett. Elég volt ahhoz, hogy foglalkozzanak velünk.
A Kalligram is úgy keresett meg minket, hogy Gerevich András, aki versszerkesztő volt, mondta, hogy érdekes, ami itt történik, lehetne valamit csinálni. Aztán persze már mi kezdtünk el azon gondolkozni, hogyan állítsuk össze ezt a blokkot. Ennek visszhangja lett, vitát generált a könyvesblogon, amitől még érdekesebbé vált az egész. Azután jött az Irodalmi jelen, kaptunk két oldalt, hogy tegyünk bele pár verset, és volt egy kísérő szöveg, amit Kukorelly Endre írt. Később az Ex-Symposion is megkeresett (velük aztán sokunknak szoros is lett a kapcsolata, én például egy ideje szerkesztő vagyok az Ex-nél). Ennek az öngerjesztő folyamatnak kialakult egy természetes menete, ami szintén jó tapasztalat volt: ha csinálunk valamit, ami elég friss, akkor nem olyan fáradt az irodalmi élet, hogy ne keltené fel az érdeklődését. Odafordulnak idősebb szerzők-szerkesztők, felkérnek, biztatnak, tehát messze nem arról van szó, hogy minden mutyizással megy, vagy nekünk kell teperni, hogy ide vagy oda bekerüljünk. Ez a folyamat látványos volt, így természetes, hogy ez sokaknak nem tetszett, vitát generált. Nyilván egy vitában vannak zsákutcák, kevésbé épületes megszólalások, ez elkerülhetetlen, de volt ebben valami jól működő dolog, és ez egészen addig ment, míg a Scolar Kiadó megkeresett minket.
Ennek az a rövid története vagy inkább legendája, hogy mivel a Scolarnak a Naphegy téren van az irodája, az MTI épületében, ezért amikor el akarták indítani a Scolar-versek sorozatot, amibe fiatalabb szerzőket kerestek, akkor lementek egy emelettel lejjebb, a Magyar Narancs szerkesztőségébe, és ott felkutatták a kulturális rovat szerkesztőjét, aki akkor még Bán Zoltán András volt. Odamentek hozzá, hogy ugyan már, te ismert kritikus vagy és szépíró (az ő könyveit is a Scolar adja ki), úgyhogy megkérdezünk, mi az, ami a legfiatalabb irodalomból érdekes lehet. Bán erre azt válaszolta, hogy erről a Telep-csoportról most sokat beszélnek. Ezután a kiadó fel is hívott minket, mi meg azt mondtuk, hogy jó. Másfél évvel korábban talán még túl korai lett volna, de amikor megkerestek, mi igent mondtunk. Onnantól kezdve nagyjából egy év volt, amíg ez a kötet összeállt, megjelent, és ez az egy év sok mindent letisztázott. Átgondolást is jelentett.
PRAE.HU: Átgondolás alatt azt is érted, hogy felmerült a Telep „skanzenné válásának” (ahogy egyszer fogalmaztál) veszélye? Vagy ez nem volt ennyire direkt?
De, ez direkt volt, illetve már korábban is felmerült beszélgetésekben, hogy milyen érdekesen változnak ezek a dolgok, hogy voltak a blokkok, amik velünk foglalkoztak, publikálgattunk, elkezdtek hivatkozni ránk, és mi is, ha valahol megjelent versünk és kellett kiséletrajz, akkor beleírtuk, hogy a Telep-csoport tagjai vagyunk. Tehát kialakult ennek egy formális része, ugyanakkor ezzel arányosan a blogon lévő műhelymunka lelassult, öregesebb tempó jött. Közben pár embernek (új) könyve jelent meg, nyilván azzal foglalkozott, azt szerkesztgette, vagyis nem töltött föl, nem kommentelt annyit, mint korábban. Elkezdett maga a műhely-rész fáradtabban működni. Akkor arra gondoltunk, hogy amennyiben tényleg azért csináltuk, hogy műhely legyen, és elérkezett egy ilyen természetes belassulás, akkor nem kezdünk el mindenképpen felpörgető módszereket keresni – ami például az lehetett volna, hogy beveszünk egy-két friss embert, és akkor ők majd lendületesebben csinálják, mert nekik még új ez a dolog. Szóval ez sem került szóba komolyan (szóba került, de azt gondoltuk, hogy ez sem lenne jó, mert nem ez a probléma – azaz nincs is probléma, egyszerűen így alakult), meg az sem, hogy akkor működjön így, ahogy van, lassan. Ha félévente csak egy vers kerül fel, akkor annyi; annak márpedig nincs értelme, mert az már nem műhely. Úgyhogy végül is arra jutottunk, hogy ez tök jó volt eddig, és nyilván természetes, hogy most már mindenki a saját dolgait csinálja, dolgozunk lapoknál, ösztöndíjakat kaptunk, elutaztunk, külföldön voltak (vannak most is) sokan, hosszabb könyveken dolgoznak vagy legalábbis új könyveken, és maga a műhely ha nem is veszítette értelmét, de kicsit kevésbé fontossá vált. A közösségi munkát az egyéni dolgok kezdték fölváltani, ami szintén tök normális. Egyszóval felesleges ezt erőltetni, vagy zombimód, skanzenszerűen fenntartani, csak azért, hogy rá lehessen mutatni: van, létezünk, hivatkozunk rá. Ha igazából nem működik, azért az látszik. Úgyhogy az antológia összeállítása csak megerősítette, hogy akkor legyen ez a vége.
PRAE.HU: Ismét visszatérve… Azt mondod, ez egy öngerjesztő folyamat volt, gyakorlatilag egyik folyóirat a másik után keresett meg titeket, közben az idősebbek is érdeklődtek irántatok. Tehát tulajdonképpen nem találjuk a kézzelfogható választ, hogy miért is. Vagyis nincsen egy konkrét válasz, ha jól érzem…
Egy konkrét válasz talán nincsen, de egyébként – még ha ez nekünk, akik belülről néztük, tényleg nem volt egy nagyon meglepő forma, de – sokaknak érdekes volt a blog mint új megjelenési felület. Ez vonzó lehetett akár kritizáló, akár elismerő nézőpontok számára, mint ahogy az is, hogy a Telepen kívül is, illetve mellett zajlott egy új hullám megjelenése, és viszonylag régen történt ilyen, generációs szinten. Voltak a hetvenes évek közepe táján született szerzők, akik a Sárkányfüvet csinálták, és még nyilván más fórumokon más emberek is ahhoz a szintén viszonylag tágan értelmezett generációhoz tartoztak, és akkor, amikor indultak, ők is feltűnést keltettek. Azután volt egy időszak, amikor egy-egy ember keltett feltűnést, de nem volt csoportos, egy folyóirat vagy bármi köré szerveződő megjelenés: Győrffy Ákos vagy Acsai Roland kicsit magányos farkasként tűntek föl. Ezek után megint tíz-tizenöt szerző jelentkezett be, hogy mi fiatal költők vagyunk, és ennek egy része a Telep volt. De a Telepen kívül is többekkel volt kapcsolatunk: vagy a szövegek közt zajlott párbeszéd, vagy akár barátságról is beszélhetünk. Említhetném elsősorban Lanczkor Gábort, Csobánka Zsuzsát vagy Simon Marcit, szóval többen feltűntek, és inkább ez a generációs dolog, hogy akkor most mi ez a mozgolódás – ez lehetett érdekes. Nekünk abból a szempontból volt szerencsénk, hogy a Telepen keresztül könnyebb volt talán ezt az egészet megfogni: itt már össze volt gyűjtve tizenegy ember, és amikor erről beszéltek, akkor könnyű volt az mondani, hogy „a Telep csoport és még egy-két ember ezen kívül”. Ez valóban nem több egy szerencsés helyzetnél. Szóval a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje-közepe-generáció, amely most kezdett el publikálni – ez a „most” az utóbbi körülbelül négy-öt évet jelenti –, ez kelthetett feltűnést.
PRAE.HU: Tehát akkor te személy szerint nem utasítod vissza, hogy titeket egyúttal egy generációként is számon tartsanak? Ezt amúgy is meg akartam kérdezni, mert a csoportba rendeződés – éppen az együttemlítődés által – valamiféle erőt is képvisel, és ennek az együttemlítődésnek és erőnek egyszerre vannak előnyei meg hátrányai. Ráadásul kívülről, illetve belülről nézve nem is ugyanazok ezek az előnyök meg hátrányok. Például amit az előbb említettél, hogy nem kell törtetni, mégis rólatok van szó: belülről nézve klassz, kívülről – kis túlzással „a kint rekedtek” számára – visszatetsző lehet egy idő után. Azt viszont a csoport egyes tagjaitól hallottam, hogy jaj, milyen bosszantó, hogy titeket egy generációként emlegetnek, amikor pedig milyen óriási korkülönbség van a csoport legidősebb és legifjabb tagja között, ráadásul ízlésben és művelt lírában is hatalmas különbségek mutatkoznak.
Ezt a „generációt” próbáltam nagyon óvatosan mondani, jobb híján. Nem is életkorra értem, inkább, hogy akik kb. ugyanabban az időben jelennek meg az irodalomban vagy keltenek feltűnést. A Telepen belül például Sopotnik Zoli és Szabó Marci vagy Deres Kori között van több mint tíz év korkülönbség, tehát végül is Zoli a saját születési dátuma alapján inkább egy korábbi generációhoz tartozik…
PRAE.HU: … na de nyilvánvalóan nem a Sárkányfű-generációhoz tartozik, attól még, mert akkor született…
… hát ezt mondom, hogy a generációt nem így értettem, hanem az irodalomba való belépés nagyjából azonos ideje miatt. És akkor így én látok a költészetben – prózában nem annyira, de a próza egész másként is működik – egy egy időben fellépő (amúgy teljesen vegyes) társaságot, akik hol összhangban írnak, hol külön utakat keresnek, egymással párbeszédben lévő vagy egymást vitató szövegekkel. Szóval nem úgy generáció ez, hogy azonos vágyakkal, célokkal és líraeszménnyel fellépő hullám lenne. Inkább az a feltűnő, ahogy a kétezer-négy-öt-hat-hét körüli kötetek szerzői valahogy ebben a pár évben bukkantak fel.
PRAE.HU: Ez igazából nem is szorul magyarázatra. Csak emlékszem egy harcosabb hangra, hogy hát hogy volna egy generáció, ha ekkora korkülönbség van.
Persze, ez egy nem korosztályos generáció. Az különben szerintem jó is volt, hogy idősebbek és fiatalabbak is együtt tudtak mozogni a Telepen belül; hogy többkötetesek és még éppen folyóirat-publikálást elkezdő emberek jöttek össze itt.
Aki ezen kívül volt, azt ez zavarhatja, én azt értem, de azt hiszem, hogy amikor csoportszerűen léptünk fel, akkor vállaltuk, hogy ez ilyen szempontból kikezdhető lesz – bár érdekes módon komoly támadás, átgondolt kritika mégsem ért minket.
A másik dolog, ami fontos változás volt, hogy minket kezdett el egy idő után zavarni, hogy folyton együtt emlegetnek. Ez is természetes: jó volt együtt fellépni, együtt felolvasni, folyóiratokban is együtt publikálni, amellett, hogy külön-külön is publikáltunk, és aztán most, hogy az embernek több kötete jelenik meg, elkezd valami nagyon egyéni munkát vagy hosszabb távú tervekkel, más fajta figyelemmel kísérve dolgozni, akkor már nem akar annyira egy csoport része lenni. De ez mindig így van. És közben meg azt is gondoltuk, hogy ez nem egy folyóirat, aminek lehet első, második, harmadik generációja, hanem ez egy csoport, egy műhely, ami működik, amíg működik, és akkor utána nem kell erőltetni, nem kell feltétlenül brandet csinálni belőle. Szerintem most már tényleg mindenki azt akarja kiemelni, hogy mi a sajátja ez után az egész után, és ezen dolgozik. Ezt pedig könnyebb úgy, ha már nem definiáljuk magunkat csoportként.
(folytatjuk)
Szerzők
-- Tamás Zsuzsa --
