1976-ban, amikor Rocky Balboa Fairmount Parkban a nagy mérkőzésére készült, még senki nem gondolta, hogy nemsokára bezsebel három Oscart, elhappolván ezzel néhány hasonlóan kisrealista alkotástól (Taxisofőr, Hálózat, Az elnök emberei, Bound for Glory) a megdicsőülést. Arra pedig aztán végképp nem lehetett számítani, hogy egy évvel később egy kis szerény New York-i pasinak a magánéleti zátonyai lékelik meg a tömegfilmes szcéna és a művész beállítottságú burzsoák bevehetetlennek tűnő flottáit. Woody Allen megtette. Áldassék is a neve érte.  

A huszonegyedik században megemlékezni az Annie Hallról legalább annyira nehéz feladat, mint bebizonyítani Roger Corman jótékony hatását a modern filmművészetre. Az eredetileg Anhedonia (Élvezethiány) címen megfogant történet ugyanis legalább annyira felkészületlenül érte az addig középszerű és/vagy kísérletezgető filmekhez szokott közönséget, mint a „szemétfilmes” alkotásaikkal a filmiparnak új irányvonalat hozó Új-Hollywoodiak. Hogy kikristályosodjon előttünk az Annie Hall kulcsfontosságú szerepe a filmtörténetben, nem kell nagyon mélyre ásnunk benne: Allen burleszket követő második korszakának nyitányaként egy olyan személyes vallomást tár elénk, amit azóta sem tudott senki felülírni – még a szerző maga sem. Az Annie Hallban Woody Allen játszi könnyedséggel alkalmazza az akkoriban divatba jövő pszichoanalízist, amivel érezhetően a saját lelki békéjét hivatott átmenetileg helyreállítani. Teszi mindezt úgy, hogy egyes szám első személyben mesél nekünk életéről, párkapcsolatairól, hivatással kapcsolatos nyűglődéseiről. Azzal, hogy a brooklyni direktor akkoriban ezzel a módszerrel mesélt, megtörte a konvencionális alkotó-befogadó közti kapcsolatot, és egy sokkal intimebb térbe helyezte magát valamint egymást megérteni, elfogadni nem képes szereplőit.

Allen már a címmel trükközik egy sort, és új, addig nem megszokott sémával vág bele történetébe: a film központi alakja Alvy Singer (Allen), a nem is kicsit neurotikus humorista, aki gyerekkorától kezdve az élet nagy problémáiba (szexualitás, filozófia) merülve próbál választ találni olyan kérdésekre, mint a létezés értelme. A kikarikírozott múlt vicces, szellemes, magával ragadó, de elenyészik vásznon, amikor belép a képbe a címszereplő, Annie Hall, a vidékről jött lányt. Az ő felbukkanása egy szempillantása alatt átrendezi Alvy mindennapjait, és egyben a szüzsé sorait, s új fejezet kezdődik: a lassan felmorzsolódó slemil első igazi szerelmének története. Jóhiszeműen azt hihetnénk, innentől kezdve a címszereplő szépen óvatosan átveszi a cselekmény bonyolítójának funkcióját és a központi figura helyébe lép, ami egyfelől igaz, másfelől nem. Annyiban fedi a valóságot, hogy Annie személye, felbukkanása kulcsfontosságú, mondhatnám, a főszereplő meséje nélküle fele annyit sem érne a továbbiakban, ám mivel csupán a film egyharmadánál lép be a nő a képbe, elsőbbsége talán túlzó és elnagyolt kijelentés lehet, a film Alvy-ról szól.

Singer és Hall közös kalandja az elsőre meglátni, és megszeretni klasszikus elve alapján veszi kezdetét, de az élet az alleni univerzumban egy jó pár fokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy két ember egy kozmikus találkozás után egy életre elkötelezze magát a másiknak. És a bajok, igen, azok hamar felütik a fejüket a pár életében. Annie ugyanis hiába érzi jól magát zavarodott lelkületű párja mellett, a férfi félelme az elkötelezettségtől, továbbá a nő saját képére formálásának vágya a gyorsan felívelő kapcsolatot hamar lejtmenetbe kapcsolja. Alvy eztán hiába hiszi, hogy a többi kapcsolattal ellentétben ennek az egynek van létjogosultsága, a wisconsini angolszász protestáns lány világnézetbeli különbözősége, és az érzelmekkel való kísérletezgetés nem enged hosszútávon teret kettejük szerelmének.

A gyöngyvászon ünnepelt szexistája és neurotikusa, szakítván a hagyományos történetmeséléssel, ebben a valószerűtlen romantikus drámában első komoly lelki jelenségének vizsgálatát hajtja végre. Ennek megfelelően maga a mű szerkezete, technikai kivitelezése is eltér a hagyományostól: Allen pimaszul ki-be lépked a folyamatos időből és térből, játszi könnyedséggel mászkál ide-oda a múltban, és ha épp nem osztott képet mutat, akkor animációs betéttel, vagy pedig hozzánk intézett gondolatokkal próbálja feloldani mind saját elméjének, mind az akkor bevett akadémikus filmkészítés megmásíthatatlannak vélt szabályainak korlátait. És ne feledjük: 1977-et írunk Amerikában. Az évtized elején igencsak megnőtt az igény az európai és távol-keleti művészfilmekre, de a térnyerés, mint tudva levő, nem igazán tudott tartós tendencia maradni egy olyan országban, ahol mindenkit tárt karokkal fogadnak, de köszönik szépen, csak a jól megszokott, tradicionális alapanyagból kérnek. Éppen ezért izgalmas figyelni, ahogy az akkori ifjak (Allen mellett az olyan fenegyerekek, mint Milius, Friedkin, Coppola, Lucas, majd a dekád végére Spielberg) hogyan fedezik fel, mi kell honfitársaiknak (minél egyszerűbb történetmesélés), hogy a tengerentúliak formanyelvét kicsit egyszerűbbre hangolva hasznosítsák újra.

Ha pedig Allen épp nem az önreflexív tárlatvezetésben részesít minket, akkor kollégáit, szakmájának krémjét, barátait, s nem utolsó sorban saját kultúráját cukkolja, és teszi nevetség tárgyává. Neki szabad. És piszok jól áll neki. Hogy miért, jó kérdés. Talán mert eredeti, és mert annyira közvetlen. Nem utolsó sorban pedig azért lehet létjogosultsága a Woody Allen-jelenségnek egy makulátlannak és már-már mennyeinek tetsző stúdiórendszer kellős közepén, mert ellentétben a legtöbb mozibálvánnyal, akinek bőrébe bújva sebezhetetlennek, tökéletesnek és halhatatlannak képzeljük magunkat, Singer eladhatósága és befogadhatósága esendőségében, egyszerűségében, szürke kisemberi mivoltában rejlik, a túléléshez pedig a hétköznapokban is alkalmazható fegyvereket, trükköket vet be. Félünk bevallani, de a mi életünk sem több, jobb, mint Alvyé, maximum annyiban, hogy nem tartunk annyira a világegyetem visszafordíthatatlan tágulásától. Épp ezért piszkosul örülünk, hogy ő megteszi ezt helyettünk a nap huszonnégy órájában. És ha mindez paradox mód nyugtatóbb érzéssel tölt el bennünket, mint eltéríteni egy aszteroidát és fél kézzel szilánkosra törni egy terroristacsoport összes csontját, már megérte.

Mindezek tükrében nem meglepő, hogy az Amerikai Filmakadémia négy Oscar-díjjal (legjobb női főszereplő, legjobb forgatókönyv, legjobb rendezés, legjobb film) honorálta Allen analízisét. Ha lehet hinni a mendemondáknak, a direktor úr csak másnap, a New York Times-ból értesült a neves kitüntetésről – előző nap ugyanis, fittyet hányván a puccos happengingre, éppen jazzbandájával klarinétozott kedvenc városában.

Ja, kérem, egy élvezethiányos megengedheti magának.


Rendező: Woody Allen
Forgatókönyvíró: Woody Allen, Marshall Brickman
Operatőr: Gordon Willis
Díszlettervező: Robert Drumheller, Justin Scoppa Jr.
Jelmeztervező: Ralph Lauren, Ruth Morley
Producer: Charles H. Joffe, Jack Rollins
Executive producer: Robert Greenhut
Társproducer: Fred T. Gallo
Vágó: Wendy Greene Bricmont, Ralph Rosenblum
Szereplők: Diane Keaton, Woody Allen, Tony Roberts, Carol Kane, Paul Simon, Shelley Duvall, Janet Margolin, Christopher Walken
93 perc, 1977.