A Súlyszivárványról nem igazán lehet konvencionális recenziót vagy könyvajánlót írni: a felvethető szempontok száma végtelen a szöveg monumentalitása, összetettsége miatt. Az olvasás közben készített jegyzeteim megtöltenek egy egész füzetet, éppen ezért hiába próbálok most csak néhány kérdést, problémát kiemelni a könyvből, biztos vagyok benne, hogy egy másik olvasó értelmezésében teljesen máshová esnek a hangsúlyok…

Először is azt sem tudom, jó könyv-e, ajánlanám-e. Néhol borzalmasan untat vagy idegesít, máshol izgulok, és az is előfordul, hogy teljesen közömbösen haladok. A Súlyszivárványban az a jó, hogy ezek az ellentétes olvasói attitűdök teljesen összefolynak, és a végén, amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy tetszett-e: nem tudok válaszolni. Mert például tetszett a párhuzam (ha ugyan van) ember és gép, film és szöveg között. Ugyanakkor sok minden idegesített, leginkább a verses betétek. És még ezer pro-kontra érvet fel lehetne sorolni.

Amikor kezdek tökéletesen elveszni a szövegben, szinte mérnöki pontossággal villan be a megfelelő pillanatban egy-egy sokkoló rész. Például, hogy a kéjesen vonagló nő mindössze 11 éves. Hogy a vérfertőzésen - az olvasót leszámítva – senki nem botránkozik meg. Hogy az eltűnt gyerekeket senki nem keresi. Szívesen írnám azt, hogy Pynchon hatásvadász, de nem az. Inkább csak rémisztően precíz. Utólag visszagondolva az olvasottakra, olyan érzés maradt meg bennem, hogy a Súlyszivárvány minden betűje gondosan szerkesztett, hibátlan, de amíg olvastam, hihetetlenül túlírtnak véltem.

A Súlyszivárványnak nincsen felvázolható íve, cselekménye. Inkább mintha körbe-körbe forogna a történet, mintha egy labirintusban találná magát az olvasó, ahol sok ismerős sarkot, útkereszteződést lát, de mégsem tudja egymáshoz képest elhelyezni őket egy képzeletbeli térképen. Az egyetlen biztosabb fogódzó a történet során a főhősnek mondható alak, Slothrop, akinél a rakéták erekciót váltanak ki, s aki megszállottan, bármiféle, az olvasó számára egyértelmű ok nélkül keresi a „titokzatos rakétát”, a Schwarzgerätet, s a történet idejére már a háború is elveszíti értelmét. Közben számos irracionális profilú szervezet, intézmény működik, melyek blődségét fokozzák az idióta betűneveik is, melyek az adott szervezettel logikusan össze nem kapcsolható szavakat alkotnak, mint például az ACHTUNG (Angol-amerikai Continentális Hírszerzés, Technológiai Újítások Németországi Gyűjtése) vagy a HALAK (Hadászati Alávetést Lélektanilag Alapozó Kutatócsoport). Az emberi kapcsolatok is gubancosak, nehéz követni, ki kit és honnan ismer. Ebben a sokféle bonyolultságban ugyanis látszólag semmilyen ésszerűség nincs.

A bonyolultsághoz nagyban hozzájárul a műfajok és formák váltogatása: Pynchon zökkenőmentesen vált prózáról lírára, drámáról musicalre, B-kategóiás horrorról cukormázas Disneyre, softról hard pornóra. Közös vonása ezeknek a váltásoknak, hogy mindegyik jelentősen merít a filmes technikákból, megoldásokból. Számomra az irodalmi fikció mindig is „igazabb”, „hihetőbb” volt a filmesnél, a Súlyszivárvány erőteljes filmszerűsége pedig úgy közelíti a szöveget a mozgóképhez, hogy közben olvasóként nem vagyok hajlandó belemenni a játékba: nem hiszem el, hogy ezek megtörténhetnek. Annak ellenére sem, hogy jól tudom, a második világháború, a holokauszt, a rakéták, az erkölcsök és szabályok nélküli élet nem csak a fiktív regényvilág részei.

A regény fiktív idejének jelentős részét kitevő második világháború utolsó hónapjai hemzsegnek a rakétáktól, és ennek megfelelően Slothrop szexuális élete sem unalmas. A sok testiségen, szexen keresztül pedig mintha a szöveg filmszerűsége akarna biztosabb formát ölteni úgy, hogy a képiséget megpróbálja valamilyen megragadható vagy maradandó dologgá változtatni. A Súlyszivárványban ugyanis – az én olvasatomban – a film, a filmszerűség, a bevillanó képek, a forgatási jelenetek, a vágásként vagy éppen betéttörténetként is értelmezhető epizódok azt a paranoid benyomást erősítik, hogy egyszerűen még a szokásos irodalmi fikcionalitás is másként működik itt. A megörökítés aktusa így nem dokumentál, hanem éppen ellenkezőleg, a megrendezettséget, a csúsztatást, az elhallgatást szolgálja. Pynchon „operatőrként” lassít, kiemel részleteket, gondosan felépíti a díszletet és gondoskodik a filmzenéről is – ahogy például a következő jelenetben: „Katje tudja, mi a dolga ilyenkor, és unottan néz, míg Slothrop a végére nem jut, a fafúvósok még lágyan, szűkfekvésben eldúdolnak egy pillanatig, aztán kinyújtja a kezét, a férfi felé olvad, miközben lassított felvételben a szája felé omlik, toll csusszan, ujj tűrődik, emelkedő fehér karok (…)” (200)

Olyan, mintha a Súlyszivárvány világába egy kamerán keresztül láthatnánk, leshetnénk be: „Fentről, német kameraszögből (…) ez a labor is olyan, mint egy útvesztő, nemde? … behavioristák futkosnak a táblák és konzolok közötti folyosókon, patkányok-egerek módjára.” (231) Ez a kamarenézőpont akaratlanul is Foucault panoptikumát juttatja eszembe: amikor mindenkit folyamatosan megfigyelnek fentről, ennek tudatában pedig soha nem tudunk/merünk természetesen viselkedni. Pynchon és Foucault gondolatainak hasonlóságát még inkább kiemeli az a közelség is, mely a Súlyszivárvány (1976) és a Felügyelet és büntetés (1975) megjelenési dátumai között van. Az 1972-es Watergate-botrány után a hetvenes évek egyik meghatározó tapasztalata, hogy folyamatos a kontroll, bárkit bármikor megfigyelés alatt tarthatnak „fentről”. Egy ilyen évtizedben jelent meg a Súlyszivárvány is, melynek egyik legfontosabb és legalaposabban kifejtett motívuma: a paranoia.

A második világháború manipulált tévéhíradói, az adatokat tároló „állami fényképezőgép” és a többször is előkerülő filozofálgatás arról, hogy túlélhető-e a lefilmezés, összekapcsolja az erőltetett gépi fejlődést és a technikai médiumok térhódítását az ember zsugorodásával. Ennek átélése pedig elválaszthatatlan a bizonytalanság, bizalmatlanság kialakulásától. Ám ez a félőrült állapot véd meg a teljes őrülettől, s ezért szinte természetes, hogy a Súlyszivárvány világában a paranoia a „normális”: „Ha van valami vigasztaló – mondhatnánk, vallásos – elem a paranoiában, akkor az nem más, minthogy létezik antiparanoia is, amelyben semmi sem kapcsolódik semmihez, csakhogy ezt az álláspontot kevés embertársunk bírja sokáig.” (434)

És ha már paranoia: van az az elcsépelt könyvbarát szabály, hogy ha valami „nehéz”, azt sokszor el kell olvasni, és ha majd átrágod magad másodszor, n-edszer a könyvön, érteni fogod. Talán rám is ragadt valamennyi a Súlyszivárvány paranoiájából, mert nem vagyok biztos abban, hogy pusztán újraolvasással megtalálható lenne a kivezető út a labirintusból. Pynchon el akar veszejteni, és remekül csinálja.