A hosszú éveken át tartó kiélezett szovjet-amerikai ellentét rendesen beleégette eltávolíthatatlan bélyegét a világtörténelembe. A hidegháború léleknyomorító hatásának emlékét szerencsére lassan belepi az eliramló idő pora, az alfa-nemzetek újbóli összeborulásának pedig ékes bizonyítéka, hogy Hollywood és a kortárs orosz film is egymásra talált. A két mozgóképes hatalom közös gyermeke Az admirális, ami egy ”álomgyári” vázra felhúzott európai ruhanemű. Korhű, kényelmes, elegáns, nem szűkebb és nem is bővebb a kelleténél.

 

Az admirális a 20. századi orosz történelem egy vérben és könnyben áztatott időszakát dolgozza fel. Az I. világháború idején járunk, közvetlenül a vörös hatalomátvétel előtt. Ekkor ismeri meg főhősünk a gyönyörű Annát, akibe első látásra beleszeret, de van egy kis bökkenő: a hölgy a férfi egyik tiszt barátjának a felesége. Az érzelmek folyása elé azonban nem lehet gátat emelni, az admirális is szembesül azzal a ténnyel, hogy eljövendő életét immár nem tudja Anna nélkül leélni. Időközben azonban nemcsak a nemzetközi helyzet fokozódik, de a belpolitikai is. A fehérek oldalán álló admirális menekülni kényszerül, hogy ne essen áldozatául a kommunisták rezsim-vérátömlesztésének. Persze a hűséges szerető követi menekülő párját, még férjét is hátrahagyja, hogy a fronton nővérkének beállva szolgálhasson, kizárólag azért, hogy a távolság ne ölje meg kényszerpályára terelt újdonsült kapcsolatát. 

Ha a film elején, egy színpompás jelenet során lassított felvételen nézhetjük végig egy pezsgőspohár lehullását a tálcáról, az nem vetít előre túlzottan pozitív dolgokat, és azt hiszem, azzal sem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk: bárhogy is próbálják a szerelmesek kicselezni sorsukat, az sajnos utoléri őket.

Ezt a klasszikus hollywoodi háborús szerelmi-háromszög sémát Andrei Kravchuk rendező az oroszokra jellemző távolságtartással interpretálja a nagyérdeműnek. Hála a jó égnek nem kell amerikai bájgúnárok szájából hallgatnunk, hogy „visszatérek, kicsim”, meg, hogy „bármi történjék is, én örökké szeretni foglak”. Az admirálisban a szópetárdák helyett tényleg bombák robbannak, nem biztos, hogy ez manapság leveszi a lábáról a patetikus hősöket bemutató filmeken szocializálódott multiplex-nemzedéket, de ez a legkisebb mértékben sem a film hibája.

Az admirális akarva-akaratlanul feltépi a Pearl Harbor óta gyógyulni nem akaró sebeket, pedig szinte semmi köze nincs az ismert amerikai nyálzáshoz, mindössze annyi, hogy a háború itt is díszletül szolgál egy érzelmes történethez. Továbbá nincsenek – az égből aláhulló – bombákra szerelt kamerák sem, mégis bőven akad emlékezetes képsor. A film nyitányában például egy vesztésre álló csatahajó csodás megmenekülésének lehetünk szemtanúi, de akad még pazar jelenet bőven. A havas tájak, nyüzsgő csatamezők, tenger alján némán oszladozó hullák és erdőben kivágott faként heverő kivégzett katonák képei, még ha nem is örökre, de egy időre mindenképp beleégnek agytekervényeinkbe.

Összességében Kravchuk alkotása tisztességes mozi, melyben dicséretes az operatőri munka, szépek a jelmezek, jók a beállítások, a film mégsem bír több lenni egy hagyományos háborús-szerelmi eposznál. Megtekintése után, levezetésképp nézzük meg Woody Allen Szerelem és halál című briliáns agymenését, és két röhögőgörcs között mélázzunk el azon, vajon miért maradtak ki a heringek „minden idők leglátványosabb orosz filmjéből”.  

Az admirális (Admiral) 

Színes, magyarul beszélő orosz film, 124 perc, 2008. 

Rendező: Andrei Kravchuk

Forgatókönyvíró: Vladimir Valutsky 

Főszereplők: Konstantin Khabensky, Elizaveta Boyarskaya, Sergey Bezrukov, Vladislav Vetrov 

Bemutató: 2009. szeptember 24. 

Forgalmazó: Best Hollywood