"Számunkra az altruista érzés ígéret nélküli,
hiszen mi éppen azt a rejtett agresszivitást
hozzuk felszínre, amely az emberbarát, az idealista,
a pedagógus, sőt a reformer cselekedetei mögött rejlik."
(Jacques Lacan)

Magam is e „félelmetes kérdés” (Ungváry) válaszlehetőségeinek mérlegelésére vállalkozom, inkább hajlom azonban arra, hogy Ungváry Rudolf balsejtelmével értsek egyet, aki szerint: „Lehet, hogy ezzel a könyvével a szerző ellentmondott mindannak, ami eddigi műveiből következik? Annak az odafordulásnak, mely az esendő ember felé irányult a maga valóságában? Vagy egy ilyen odafordulásban benne lehet az is, ami ennek a könyvnek szado-mazochista tartalmát inspirálta?” (Ungváry). Másképpen megfogalmazva, Radnóti Sándor felmentő gesztusával ellentétben az elbeszélői hangnak azokra az elszólásaira figyelek, melyek nemhogy anti-Sade-dá avatnák a látszólag justine-i szenvedéstörténetet, de inkább emlékeztetnek az isteni márki Juliette-jére. Mindkét korábbi értelmező kiemelte: újra és újra egyértelművé válik, hogy az egyes szám első személyű női hangot megszólaltató szerző férfi, hogy a regényt kizárólag férfivágyak inspirálták. A nemekkel folytatott játéknak ez a paradoxona önmagában nem különösebben sajátos, ami ennél érdekesebb, hogy a férfi képzelet elszólásai akkor ütköznek ki igazán, amikor Krisztina nem mint a szenvedésben örömét lelő, magát készséggel meghurcoltató nő szólal meg, hanem – a kínzó szerepkör regényben gyakran előforduló szinonímáját használva – mint „hóhér”.

Az elbeszélés az egyes fejezetekben többnyire egy-egy akció leírása köré épül föl, melyek változatos megnevezése nem mentes a bécsi akcionizmus metafizikai ihletettségétől sem: „bűnszövetkezetben, különös kegyetlenséggel elkövetett paráznaság” (Csalog 132), „rituális színház” (Csalog 236), „gladiátorjáték” vagyis „egy beteljesülő szerelem misztériumjátéka” (Csalog 247), „ünnep” (Csalog 144) – a „Mindenség” és az „öröklét vágya” inspirálja őket (Csalog 313, 320), ezek arról árulkodnak, hogy Krisztinát és köreit nem (csak) a szexualitás érzéki oldala foglalkoztatja, hanem teológiája is. Bár az akciókban Krisztina legtöbbször a megkínzott, megkéselt, megkorbácsolt önkéntes áldozat szerepében tündököl, gyakran megmutatja juliette-i természetét is. A mások halálával folytatott „finom játék”-ra (Csalog 134) mindig vevő: „kicserepesedett szájjal és lüktető izgalommal vágytam a megkínzatását […] Sunyi kerítő voltam!” (Csalog 89-90), „földöntúli örömömet lelem a kínzatása látványában, s a bűnrészességemben” (Csalog 303) – írja egy-egy barátnőjéről, majd kijelenti: „gonosz fúria voltam” (Csalog 310). Amikor a félénk Dzseniferen látja, retteg attól, hogy részt vegyen a szertartáson, ilyen gondolatok járnak Krisztina fejében: „meg kellene erőszakolnom – csak úgy, az egyensúly és az általános lelki béke kedvéért” (Csalog 144). (Zárójelben jegyzem meg, hogy a regényben valóban egyetlen haláleset történik, ahogy Radnóti Sándor írja, de az nem a felvágott hasú kínai lány halála, hanem Pedró autóbalesete. Bár Radnóti – mint írja – „háromszor elolvasta, mire elhitte”, hogy a kínai lány „forró hulláját megbasszák”, valójában a lány pár oldallal később már remegő tisztelettel beszél Krisztinának mesteréről.) Folytathatnánk ezeknek az elszólásoknak az idézését, de lépjünk eggyel tovább. Ami még megalapozottabbá teszi sejtelmünket, hogy ezeken a pontokon az elbeszélői hang önmagát leplezi le, az a vissza-visszatérő mentegetőzés: hogy de ő azt nem úgy értette, hanem… ilyen például az „erőszak” és a „megalázás” fogalmának újradefiniálása pár oldallal a tényleges elkövetésük után. Amikor a már érett Krisztina meghívást kap, hogy tanítson fiatalokat Hermann titkos kastélyában, „demokratikus iskoláról” (Csalog 187) álmodik. A félreértések elkerülése végett hamarosan megismerhetjük azonban egyik ötletét a „kívánatos szimmetria” elésére: „a nő »végletes kiszolgáltatottsága« csalfa látszat csupán, a dolgok valósága épp fordítva van: a fiúk vannak értünk”  [ti. ők kínozzák a nőket], ezért „legyen a fiúknak is egy-egy személyes ünnepe, készítsenek terveket egyenként ők is, hogy ezen a nekik fenntartott napon, kiket és miképpen óhajtanak megkínozni” (Csalog 233). Mit gondol Krisztina az emberiség eszményéről? „EMBEREK vagyunk! Hm?! – Na ezen megint óriásit nevettünk” (Csalog 66). Legnagyobb szerelme, Pedró „»egyhúrú«, mert nem és nem megy neki a »totális«, hogy számára az emberiség fele egyszerűen nem létező semmi” (Csalog 120). Időnként felébred Krisztinában a részvét, és az erőszak heves indulatokat vált ki belőle, máskor viszont „teljes érdektelenség” jellemzi az elbeszélői hangot. A részvétnek ez a szelektív jellege újra Marquis de Sade – Nietzschét előkészítő – Juliette-jének, tágabban a felvilágosodás erkölcsiségének paradoxonát idézi föl: „A részvét az általa gyakorolt kivétellel jóváhagyja az embertelenség szabályát […] a felebaráti szeretetet meghagyja a maga véletlenszerűségében” (Horkheimer-Adorno 127). Talán megkockáztathajuk annak kijelentését is, hogy a Krisztina úgy zárja le Csalog életművét, mint a nagy korbácsolási jelenet Lars von Trier Amerika-trilógiája második, Manderlay című részét – a regény hősnője a dán mester női Krisztusainak távoli rokona. „A részvét nárcisztikus torzulásai – mint a filantróp fennkölt érzelmei meg a szociális gondozó morális öntudata” (Horkheimer-Adorno) Michel Foucault gondolatait juttathatják eszünkbe: „Az igazságosság szerintem olyan gondolat, melyet különböző típusú társadalmakban találtak ki, és egyfajta politikai és gazdasági hatalom megszerzésében eszközként, ezen hatalom elleni fellépésben pedig fegyverként alkalmaztak” (Foucault). Radnóti Sándor felmentő gesztusával tehát nem élhetünk, mert a regény önmagáért beszél. Azt azonban minden Jóérzésű Embernek el kell ismernie, hogy nem volt Szép így lezárni ezt az életművet, hiszen a nőktől mindannyian szeretetet és együttérzést várunk.

Csalog regénye telített a művészetközi utalásokban. Az elbeszélést át- meg átszövik a filmekre, irodalmi alkotásokra tett utalások, a szertartásokat szinte mindig zene kíséri, és odafigyel más hanghatásokra is: Andrea hangjának különös zenéjére (Csalog 84) vagy Petra „cipősarkai aritmikus kopogásá”-ra (Csalog 107). A reneszánsz festészet perspektíva-kísérleteivel is játszik a szöveg egy táj-jelenetben, amikor Krisztina arra gondol, hogy érzékcsalódása (e „fantasztikus dimenzió”) folytán szedni tudna a szemközti dombokon lévő fák gyümölcséből (Csalog 97). A látás, hallás és tapintás érzékein túl bevonja az ízlelés és a szaglás élményeit is, szinesztéziái ( például „érzem a picsája forró illatát”) komoly lépéseket tesznek az erotika nyelvének megújításában. Az elbeszélés jellemzésére a regény legkedveltebb szóképei a filmesztétika területéről érkeznek – „egy régi emlékem részleteit moziztam […] a tükörben látom magunkat, alatta meg ott úszkál ez a zene” (Csalog 84) – a mindentudó elbeszélő hangja gyakran változik esetlegessé, sőt a szavak használhatatlanságának belátásává (Csalog 93-94): „ennyire vagyok szavahihető? […] Csak emlékfoszlányok között turkálok. Az egésznek nincs is összefüggő fonala […] Mintha a vágóasztalon dolgoznék, keresgélem a snitteket” (Csalog 100). A szavahihetőség megkérdőjelezésére utal például a Petra-fejezet egyik tévesztése. Mikor Petra csatlakozik az öt fős társasághoz (Krisztina és négy férfi), az elbeszélő már tervezgeti, hogy „véres öléből fogom szürcsölni a négy fiúm gecijét”, de pár sorral lejjebb már azt írja: „a téboly-ünnepnek az utolsó hetét már ötösben töltöttük” (Csalog 109), holott ekkor Petrával együtt már hatan vannak.

Az elbeszélői hang sajátossága, hogy a leleplezett kollektivizmussal szemben az ÉN fontosságát hangsúlyozza. Nincs „se nevem, se nemem, csak annyi, hogy ÉN, az viszont, valami valószínűtlen teljességben” (Csalog 265) – jellemzi annak a fejlődésének az eredményét, melyet a regény elején egy barátnő olvasmányélményének kapcsán fejtett ki Csalog. „És elmondja. Hogy tizennyolc éves volt. Amikor a kezébe akadt egy könyv. »O története«, egy francia regény. Az első fiúja passzolta. (»Véletlen volt? Vagy látott valamit bennem? Nem derülhetett ki, mert aztán a srác hamarosan disszidált.«) Klári elolvasta – franciául – és belécsapott a sistergő ménkű: hát ez az! Hát világos!: ő »O«! […] O nekem Klári változatában maradt meg, abban az első izgalomban […] Úgy látszik, az emberek nagyon különbözőek, a lehetőségek skálája kimeríthetetlen és a fantázia ösvényei megszámlálhatatlanul sokfelé vezetnek. […] hülyeség, én nem vagyok O. Én ÉN vagyok” (Csalog 66-67). Ahogy Kertész Imre fogalmaz Az önmeghatározás szabadsága című esszéjében: nem „lehet más törekvésünk, mint aminek Nietzsche egy teljes fejezetet szentelt Ecce homo című nagy könyvében: hogy azzá legyünk, amik vagyunk” (Kertész).

A Csalog-életmű egészében kísérletet tettünk a Krisztina elhelyezésére, a regény azonban illeszkedik egy nagyobb történeti folytonosságba is, melynek szemléletes példájául szolgálhat a vulkán-metafora. Talán Sade Juliette-je használta elsőként a törvények nélküli természet fenségességének és egy mindent elnyelő toroknak a szóképeként a tűzhányót. Juliette és Clairwil a Vezúvnál tett kirándulásukon a két órás akció után az összekötözött Olympe testét a szendergő vulkán torkába dobják (Sade 146-147). Georges Bataille pedig A szem történetében női nemiszervhez hasonlítja a vulkánt. Amikor a Krisztina elbeszélője beszámol róla, hogy Jean-Pierre „a kés élével esik neki a bugyinak, felfelé hasít, még egyszer, újra, még egyszer, a véres ronggyal együtt én is hasadok” (Csalog 78), illetve a lávaként kibuggyanó szerelemről mesél (Csalog 97), akkor a Sade- és Bataille-féle hagyománnyal lép folytonosságba, akárcsak Tormay Cécile tette itáliai útirajzában, a Szirének hazájában, amikor a tűzhányó leírása során Csalog metaforájának előképét alkotta meg: „A Vezuv most már szakadatlanul köpködi az izzó iszaptömegeket. A láva tüzes foszlányai, mint véres rongyok repkednek a levegőben és sejtelmes susogó nesszel hullanak a tölcsér partjaira” (Tormay).

Hogy Csalog regénye „dögunalmas” (Ungváry) lenne, talán túlzás, kétségtelen, hogy az érdeklődés ébrentartásában teljesítménye hullámzó. A nemiség tornamutatványainál alighanem érdekesebb – és semmi esetre sem unalmas – Csalog regényének ideológia(kritika)i üzenete: a normativitás érvényességének megkérdőjelezése. A normák előállítóinak „beteg prüdériával párosult gusztustalan csámcsogás”-áról (Csalog 255), e „mazochisztikus önfeladás”-ról (Csalog 312), vagyis a „retardált”, bár „szociológiai értelemben normális” emberekről, akik a közerkölcsöket „deklarálják és diktálják” kijelenti, hogy „egy végképp nem jellemző kisebbség” (Csalog 326). Krisztina erkölcsisége a nietzschei titánok heroikus moráljának útját járja: „Mi ennek az útnak a vége? Nem nehéz kitalálni, hogy miről szól ez a játék. Úgyhogy pontosítok, mielőtt bárki félreért: szeretném folytatni ezt a kötéltáncot a halálos mélység fölött” (Csalog 323).

Irodalom

Csalog Zsolt: Krisztina. Budapest, Dr. Bognár Éva & Tsa Kft., 2008.

Foucault, Michel: „Az emberi természetről: igazságosság kontra hatalom”, in: Uő. Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések, (szerk.) Sutyák Tibor. Debrecen, Latin Betűk, 1999. 201-239.

Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W.: „Juliette, avagy felvilágosodás és erkölcs”, in: Uő. A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Budapest, Atlantisz, 1990. 103-146.

Kertész Imre: Európa nyomasztó öröksége. Budapest: Magvető, 2009.

Radnóti Sándor: „Anti-Sade” Élet és irodalom, 2008. dec. 19.

Sade, Marquise de: Juliette avagy a bűn virágzása, (ford.) Sóvágó Katalin. Szeged, Lazi, 2002.

Tormay Cécile: Virágok városa, A művészet földjén, Szirének hazája. Budapest, Géniusz, 1937.

Ungváry Rudolf: „A szabadság mámorában” Élet és irodalom, 2008. dec. 12.