A Két szerető Joaquin Phoenix és a rendező, James Gray harmadik közös filmje (A bűn állomásai, Az éjszaka urai – mindegyiket Arany Pálmára jelölték Cannes-ban). E mozi elkészítését követően jelentette be Phoenix, hogy visszavonul a filmszakmától. Utolsó (?) szerepe sajnos inkább csak sejteti a színészben rejlő potenciált, mint hogy tehetségének kiteljesedése volna. Leonard (Phoenix) labilis fiatal, aki, miután menyasszonya elhagyta, elveszíti a talajt lábai alól, és szülei óvó szárnyai alá visszatérve tengeti napjait. Ekkor boronálja őt a család össze Sandrával (Vinessa Shaw), a bájos és konszolidált zsidó lánnyal, s hozza össze őt a sors a vele egy házban lakó, szintén sérült, ám valami megfoghatatlan kisugárzást magáénak tudó Michellel (Gwyneth Paltrow). A fiú mind a két nővel viszonyt kezd. James Gray szerelmi háromszög-sztoriját nem viszi el melodramatikus irányvonalba. A cselekménynek hiteles és nyomasztó hátterét adja a külvárosi negyed színtelen barna bérházas világa. A történetszövés egyszerű, a jelenetek hihetőek. Azonban ezeket az erényeket nem fésüli össze letisztult rendezői koncepció és határozott stílusérzék, amivel például Woody Allen nyúlt a hasonló tematikájú Match Pointhoz. Ebből eredhet, hogy a hatásos nyitójelenet után – Leonard öngyilkossági kísérletét látjuk – a filmes eszköztár nem kellőképpen konzekvens. A kezdő képsor például thrilleres hangulatot előlegez meg, de a film egyáltalán nem ebbe az irányba megy, pedig az atmoszférateremtés fogásai és a hatáskeltés eszközei meglebegtetik ennek lehetőségét. Leonard Michellhez fűződő – a hétköznapi kispolgári érzületet háttérbe szorító – viszonya a szexuális vonzalom fakasztotta kíváncsiságból elvakult rajongássá válik, a közös bérház által biztosított szűk közös térben pedig Leonard hamar a féltékeny szerelmes lebuktatott voyeuri státuszába kerül, aki az utcán sem átallja követni szíve választottját.

A film leginkább mértéktartónak nevezhető stílusának célja a karakterek abszolút középpontba helyezése lehetett, azonban az angolosan kimért Gwyneth Paltrow az ellenállhatatlan bérházi famme fatale szerepére nem bizonyult igazán jó választásnak, s sajnos Leonard karaktere sem bír a sérült lelkű, folyton színlelő, de alapjaiban tiszta érzelmekre vágyó romantikus hős figurájának összetettségével. Joaquin Phoenix alakításán inkább érződik a jó színészi teljesítmény elérésének vágya, mint a figura tökéletes ábrázolásának az igénye: néhol túl sok a játék, Phoenix láthatóan nem tud mit kezdeni karaktere kvázi kidolgozatlanságával. A hangulatingadozásokkal küzdő fiú gyakran transzformálódó viselkedési sémái mögött hamar elveszik a valódi személyiség, ami lehetne koncepció, de az ilyetén redukcióhoz kellene egy alap, amiről a rétegeket lehántva juthatnánk el a figura jelen nem létének felismeréséhez. A film inkább Phoenix kétértelműen félszeg karizmájára támaszkodik, mint hogy egy felépített karakterről adagolná jó érzékkel az információkat.

A Két szerető tartalmas, de nem kiemelkedő mű. Kérdéseit – üzleti érdekházasság két zsidó család között, a felnőtt férfivá érés nehézségei stb. – a történetbe beleszőve, nem tolakodó módon veti föl, a problémák megoldódásának folyamata a film a szájbarágós jelzései, jelenetei miatt  mégsem érdekfeszítő: a film zárójelenete például már tökéletesen felesleges, élét veszti a befejező képsor az által, hogy nem bízza a nézőre a az utolsó következtetést.

Joaquin Phoenix "búcsúfilmje" kissé érdektelen alkotás marad az érettség korába átlépni képtelen 30 éves – élettől már meggyötört – „kamaszokról”. Leonard meghozza döntéseit, de nem tud átlépni korlátain, s végül inaktív módon jut a szabálymegtartó, konvencionális hétköznapok boldogtalan világába, a felnőtt korba.