A nő a posztmodern északi kapitalizmus és a polgári rétegekben lecsapódó alkalmazott pszichoanalízis terméke. Negyvenes. Megtanulta feldolgozni a konfliktusokat a művészetben (első hegedűs egy szimfonikus zenekarban). Folyamatosan szabadul előítéleteitől. Gyorsan határoz, a szíve parancsa szerint: a szerelmet választja a felderengő nagymama-befejezés helyett, a művészlét sodró dinamikáját a polgárság statikus biztonsága helyett – lelép a karmesterrel. Felnőtt gyermekei bemagolt előítéletekkel fogadják anyjuk döntését s annak következményeit: szüleik elválnak, anyjuk összeházasodik egy idegenből jött férfival, nászútra készül, s mindez még a karácsonyi vacsorát is megzavarja („Nem lehetett volna ezt később közölni?”), megkeseríti a megszokást és a nyugalmat. Gyermekei ugyanabban a nevelésben részesültek: hamar megszabadulnak előítéleteiktől, később mostohaapjuk (a férfi) születésnapjain látjuk őket viszont (sőt: fia a film második harmadában válni készül, de már feldolgozta, mondja). Nem bontakozik ki családi konfliktus, mert megtanulták feldolgozni a felgyülemlett feszültséget, gyorsan és korrekten eltűntetni a konfliktusokat. Ahogy anyjuk a film elején.

A férfi a nagy tehetség tudatlanul különc dimenziójából átlép az imbecilisek öntudatlanul különc dimenziójába. Kocsis Zoltán, aztán Alcheimer-kóros. Karmester és zeneszerző. A határ több jelenetben felsejlik: rosszul lesz vezénylés közben, egymás után kétszer jegyez le egy betétet – hibátlanul, ahogy hallja, hibásan, mert kottapapírjain ott az oldalszám, az intelligencia kapaszkodója, a készülő opera belső egységének tagoló irányítója. Nagy tehetség és középszerű művész. Amíg nagy tehetség, elismerik értékét, elismeri elismerőit, értékelik elismerését – szórakoztat és kiszolgál. Elszalasztja a határt: emlékezés (koponyájában a zenetörténet teljes anyaga) és felejtés (diagnosztizált kóros cerebrális leépülés), tehetség és zsenialitás között. Cortázar szaxofonosa a Rajongó című elbeszélésben nem ilyen: ő alulképzettebb, ezért lehet „tudatlanul különc” (őstehetség) és alkoholista, ezért lesz „öntudatlanul különc” (vadzseni). Mozart sem ilyen a Varázsfuvola és a Requiem párhuzamos komponálása közben: ő halálos beteg, lázasan és gyógyszerek hatása alatt „öntudatlan”, a darabok elkészültéig nem vesz tudomást a környező világról: Forman szerint (Amadeus) elkergeti életéért aggódó Stanziját – valami módon „tudatlan” a világ dolgait, az emberi kapcsolatokat illetően.

Martin Fischer (a férfi) orvosa és felesége gondoskodására bízza magát. Helyesen teszi: engedi lelassítani degenerálódása folyamatát. Teljes életet hagy maga mögött, mert hagyott időt szerető családtagjainak, hogy felkészüljenek halálára. Nem fejezi be operáját, mert kipihente az alkotáshoz szükséges feszültséget. Nem fejezi be, mert a zene, mint a kifejezés egyik lehetősége, absztrahálódik érzékei számára. Az opera vége hiányzik. Csak az intelligencia képviselője és a laikus és az impresszárió és a kiadó tesz különbséget leírt és le nem írt negyedek között. Valójában az opera vége nem hiányzik, mert eljátszotta, – dekódolta absztrakt zenei élményeit, de nem transzformálta azt írott anyaggá, hogy újra meg újra élménnyé lehessen absztrahálni bármelyik koncertteremben. A belülről hallás a külvilággal együtt szép lassan olyan belső világgá alakul át benne, melyben már nem tudja megkülönböztetni a külvilágból érkező egyik ingert a másik ingertől (tapintás egyenlő látás egyenlő hallás).

Felesége (a nő), mostohagyermekei, lánya csomagolják éppen személyes tárgyait. Kottákat, tollakat, jegyzeteket, egy élet dolgozószobába gyűjtött emlékeit. Lánya kinyitja operáját valamelyik utolsó oldalon, zongorázni kezdi. Felesége kis dobozt talál. Kinyitja. A díszdobozkában férje kedvenc tolla. Sírni kezd. Lánya, fia odasietnek vigasztalni. Mostohalánya is a zongora mellől. És ekkor a belső zene külsővé vált (áthallás), a lány játékából a film zenéjévé. (A. stilisztikai elem – a zene egyenrangú a dobozolással –, aztán a kibuggyanó könnyekhez asszisztál: a két, külön-külön számtalan filmben alkalmazott, drámai csúcspont-jelenet egymás mellé kerül, kioltják egymás hatását; B. Martin Fischer zenéjéből a film zeneszerzőjének zenéjévé vált: elidegenedünk.)

A férfi nem fejezheti be operáját: meg vannak számlálva napjai, amíg értelmes lényből élő szövetté átalakul: egyenletesen és „hibátlanul” (az orvos szerint) – egyenletesen és „hibásan” (menedzsere szerint). Amikor már nem nagy tehetség, akkor már semmi sem. Engedelmeskedik az orvos tanácsainak, felesége szerető gondoskodásának, akik minden pillanatban rendelkezésére állnak, alkalmazkodnak állapotához, engedelmeskednek „az orvostudomány jelenlegi állása” finom paramétereinek. Egymásra vannak utalva, mint egy művész a közönség ízlésére, mint egy közönség művésze tehetségére. Ez már a határ túloldala: az igazán nagy művész (általában) közönséget teremt ízléssel, satöbbivel, s túllép ezen, mert gyorsabban vagy más úton érik. Nem lesz egy közönség művésze, s közönsége nem lesz változatlan, mert ízlése (ti. a közönségé) tovább változatlan.

Ezt cáfolja a nő: bedobozolja férje holmiját, majd meglátogatja az elmeosztályon. A férfi betegségének nincsenek fázisai, csak kezdő- és végpontja. A közbül lévő idő áll (a nő megállítja az óra ingáját, majd visszabillenti: ekkor támadt új életre, ekkorra dolgozta fel a tragédiát, s újra kezébe veszi az összeforrasztott hegedűt, újra játszani kezd: mint „intelligens” és „középszerű”, megint nincs kibillent idő, megint a megszokott kerékvágásban haladhat tovább, megint nincs miből dolgoznia!), ugyanis nehéz megkülönböztetni a betegség korai fázisának látványosabb tüneteit (ezt érdemes egy filmben szerepeltetni) az utolsó fázisok nyugodt reakcióitól (kameránk ilyen alkalmakkor kísérheti be látogatásaira a feleséget), azaz talán az itt sorjázó (pikareszk) jeleneteknek nem funkciója az idő múlásának vagy a leépülés állomásainak érzékletes bemutatása (ellenben talán a Felhő a Gangesz felettel), hanem valami más.

A férfi ütemesen tátogó szájába a nő bonbonokat rakosgat. A következőt mondja: „Most már megnyugodhatsz. Becsomagoltam az egymásnak okozott fájdalmat, a félreértéseket és a hibákat. Szabad ember lettél!” Megcirógatja az arcát. Megcsókolná. A férfi a közeledő ajak melegét bonbonnak hiszi, megint csak tát.

En sang för Martin
svéd-dán, 2001, 119 perc
r.: Bille August
fsz.: Viveka Seldahl, Sven Wollter[a][/a]