Az az alapvető baj velem, hogy a közelmúltban láttam két Dido és Aeneast általam nagyon kedvelt előadókkal: William Christie és Vashegyi György vezényletével. Nem mintha nagyzolni szeretnék. Meg az, hogy ők művelik azt a típusú zenét, ők teremtik meg azt a légkört, ami hozzám közel áll – amolyan finom, visszafogott, karakteres, szellemes, hátborzongató. Mindegy, ezt meg Dobra János művelte, és nagy szerencse, hogy sokféle megoldás létezik.

Nem kedvezett a koncertnek az augusztus végi hirtelen lehűlés. Pedig Isten bizony nagy barátja vagyok a lefojtott hangzásnak, a Vashegyi-féle előadásokban ezt is imádom. De mégis csak más, ha az ember „hőmérséklet-technikai” indítékot talál csak, amivel empatizál aztán, de az előadás mégsem tud közel kerülni; mint ha koncepcionális, például dramaturgiai oka van a jelenségnek.

A legkomolyabb gondot mégis az jelentette, hogy úgy nyomták le az estet, hogy igazából nem derült ki, hogy mit akarnak lenyomni. Mit nyomnak, és egyáltalán miért nyomják? Miért? Dobra János karmester heves, motorikus mozdulatai is ugyanígy indokolatlannak tűntek; a Liszt Ferenc Kamarazenekar a maga nagyszerűségével szépen játszott, nem volt tehát semmi probléma. Csak ok sem. Talán cél sem. Szépen szóltak, sőt ez a Budapesti Tomkins Énekegyüttesre is igaz lett volna szerintem a kamarahangzásával, ha nincsenek az említett külső körülmények.

A szólisták esetében sem beszélhetünk érzékelhető koncepcióról: nem igazán lehetett tudni, tudják-e, miről énekelnek, és hogyan is viszonyulnak szerephez, darabhoz, zenéhez. A szöveget nem nagyon mondták, elkenték; artikulálatlannak bizonyult mind szövegmondásuk, mind a különböző gyakorisággal félreintonáló énekhangjuk. Ugyanígy nem tisztult le a karmester elképzelése sem a Didóról, sem annak stílusáról.

Már említettem néhányszor, tehát most se leszek izgalmasabb az unalmasnál, hogy nem tudok kibékülni a ráadással mint olyannal. Ettől függetlenül nem vonom kétségbe, hogy adott esetben megvan a maga helye. De ehhez kell az az adott eset, ami előfeltételez egy valós előadást. Mivel azonban az egész estéből hiányzott maga az előadás, a zenei–operai–előadói egységes gondolat, koncepció, és ehelyett többnyire amolyan hangok egymásutánját kaptuk (természetesen hallhattunk kifejezetten szép részeket is, de önmagukban ezek nem adnak ki egy Dido és Aeneast), furcsának hatott a ráadás. Álmomban nem gondoltam, hogy ez a Dido megismétli híres Búcsúját. Megismételte. Horváth Mária nem énekel rosszul, csak egyrészt egyáltalán nem didós, nem barokkos a hangja (tudom, nem baj, de mondom, én azt szeretem), másrészt, mint figura, mint operaénekes nem igazán állja meg a helyét. 

Igaz, néhány jó énekes (különösen Mester Viktória), a már jól ismert tréfálkozó gonosz boszorkányok meg a meglepetés visszhangkórus, amikor is tényleg nem lehetett látni a visszhangot éneklő néhány kórustagot, hozták a mű egy szintjét. Mondhatjuk tehát, hogy ez végül is egy nyári esti szabadtéri operaelőadás, és annak meg aranyos volt. És ez, azt hiszem, igaz is. De én Didóból nem szeretnék aranyosat. Illetve szeretnék, pont annyi arannyal, amennyi a zenében van. És az egyébként nagyon sok.

Henry Purcell: Dido és Aeneas

Dido: Horváth Mária
Aeneas: Orendt Gyula
Belinda: Károly Edit
Második asszony: Szathmáry Judit
Főboszorkány: Mester Viktória
Első boszorkány:  Sáfár Orsolya
Második boszorkány/Lélek: Borsos Edit
Tengerész: Bubnó Tamás

Budapesti Tomkins Énekegyüttes
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Vezényel: Dobra János

Zsámbéki Színházi és Művészeti Fesztivál

2009. augusztus 30.
Zsámbék, Zichy-kastély