A produkció kiválasztása az esemény jelentőségéhez mérten igen jó volt, hiszen az egész előadást az ünnepélyesség hatotta át: az első képben a királyi pár üdvözölte jelképesen a közönséget (itt látható mindez videón), a végén pedig egy sámánisztikus rituáléval búcsúzott tőlünk a társulat; a zárójelenetben „a haragot szimbolizáló kötél eloldásával a világ és az emberiség jólétéért mondott ima megkönnyebbülést hoz a lélek számára.”

Volt ott minden: nyírfácskaegyüttes módjára belejtő lányok hosszú sora, arcukról letörölhetetlen mosollyal, egyszerre mozgás elképesztő profizmussal, selymek, csillámok, virágok minden mennyiségben (valódi textilorgia), nagyon harcias fiúk karddal, kard nélkül és persze magányos nő lélek-tánca (Tavaszi hó). A végén a már említett apoteózis, sámánasszony furcsa, gúnyos, vidám fintora.

Lélek-tánc (Tavaszi hó)
 

Adott tehát minden egy igazi folklór esthez (honi változatban lásd az Experidance-t), a kérdés az, mi az, ami olyan nagy sikerré – mondjuk ki – egészen egyedivé teszi eme előadást? Mi az, ami anno Pina Bauscht is elragadtatott szavakra késztette a darabbal kapcsolatban? („Mozgó performansz, tele gyönyörűséggel és boldogsággal. Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire megérintett a táncuk…”) És mi az, ami egy olyan szőrszálhasogató esztétát, mint jómagam, gondolkodásra késztethet?

Tény, hogy európai ember számára a keleti kultúra mindig kuriózum. Nem nehéz varázsolni. De tény az is, hogy lehet nagyon idegen, unalmas is (lásd a gamelán népzenei koncertet – azért a Koreai fantázia is néha próbára tette az ember koncentrálóképességét hosszúra nyújtott táncjeleneteivel). És egy reprezentatív bemutató elúszhat a felszínesség felé is: Szép, szép, és…?

Ha a KTN-nek sikerült átlépnie ezeket a buktatókat, az egyrészt a jó dramaturgiának, másrészt pedig annak a törekvésnek köszönhető, ami a társulatot megalakulása óta jellemzi: a régi, hagyományos táncokat nemcsak megőrizni, feleleveníteni szeretnék, hanem modernebb köntösbe is bújtatni, így hozzáférhetővé tenni a mai ember számára. (Ez nemcsak a táncokban, de helyenként a zenében is tetten érhető, főként a férfi csoporttáncokban, ahol modern dobalapra kevertek koreai zenét, kicsit felturbózva azt.)

Az előadás tíz különálló képből áll, melyek változatosságukban kitűnően mutatják fel a színlap által is kiemelt, a koreai táncot jellemző dinamizmust.

„A koreai tánc, jung joong dong ötvözi a nyugodt, lágy hangvételt és az erőteljes dinamizmust, különleges élményt nyújtva ezáltal a nézők számára. A táncokban az ősi koreai lélek elevenedik fel: a humor, a tisztesség és a koreai emberekben történelmük viszontagságai miatti keserűség.”



 

Keep smiling! (Legyezőtánc)

A királyi vár a királyi pár ünnepélyes reggeli öltözködését és köszöntését idézi fel, melyet a férfiak tánccsoportja követ („Rang"). Táncukhoz, mely a miniszterek vitáját, tanácskozását hivatott bemutatni, egy fahangszert csattogtatva adják a ritmust. Ezt követi a Janggochum –Tánc homokóradobbal, majd a Samgomu és ogumu – Tánc három és öt dobbal. Az előbbit kizárólag nők adják elő, és figyelmet érdemel a szólista, pinkbe öltöztetve; dobjátéka itt még jelképes, elvétve üt a nyakában függő hangszerre (noha a zene közben valódi dobjáték), ellenben testével és széttárt karjaival hihetetlen mozgást végez – a hastáncos-bajnoknők lesápadnának –, arckifejezéséről nem is beszélve (csak egy egészen csöppnyi erotikával megfűszerezve). Társai lassan körbeveszik, még külön-külön táncot járva, hogy aztán egyre szilajabb, virtuózabb dobolásba lovalják magukat. (Taps.)

A második dobos tánc előtt kis komiko-lírikus közjáték, a Buponoli - Sapkás tánc: fehérbe öltözött, magányos madár-emberke fémtányért verve, fején külön életet élő fehér bóbitával (viaszrózsával, pitypanggal, …). Talányos átvezetés az első rész fináléjához, a nagy dobos tánchoz, melyhez külön dobogókat emeltek, hogy két sor dob-táncos elférjen – fent a hölgyek három-három, lent a férfiak öt-öt dobbal. Ami eztán kezdődik, az fantasztikus, egyszerre verik a tamtamot, brutális ritmusképletekkel (egy jazzdobos improvizációja kismiska) vagy negyedórán keresztül.

Virtuóz menyecskék (Tánc homokóradobbal)
 

És igen, ez a dobjáték volt az, ami elsősorban megmozgatta a fantáziámat. Mert mit is láttunk? Táncoló zenészeket vagy zenélő táncosokat? Itt maga a tánc (mozgás a dobok között) szült zenét – de valójában minden zenész táncol, mikor megszólaltatja hangszerét, csak itt még inkább arcunkba tolták ezt. Először csak finoman (Rang) a kis facsattogtatókkal, majd direktebben, dobokkal. A táncosok teremtik maguk számára a ritmust – oda-vissza játék ez, ősi, mint az emberi hang(szer) felfedezése.

A második rész líraibb, és már-már kortárs táncszínházban érzem magam a Hackhum – Darutánc közben. (Ezt előzi meg a Legyezőtánc, ami azonban látványossága ellenére kevésbé volt érdekfeszítő. Érdekessége viszont, hogy 1940-ben elevenítette fel egy színész, Choi Seunghui, és először a mexikói olimpián mutatták be. Azóta a koreai kultúra egyik védjegyévé vált.)

A Darutáncot eredetileg a busani Dongnae tartomány termálfürdőinek hivatalnokai (Chosun-dinasztia) mutatták be. (Az elnevezés a hivatalnokok darura emlékeztető ruházatából – fehér köpeny és fekete kalap – ered.) Az opus már hangulatával is erősen különbözik a többitől: ködös, mocsaras, lidérces éjszakai tájat idéz a díszlet, a sarokban (nekünk félig-meddig háttal) egy asszony énekel, dobbal. Egy szólista kezdi csendes, magányos táncát, majd egyre több „daru” libben be, majd ki, míg újból el nem fogynak. A férfiak könnyed szökkenései, test-rezzenései itt semmiben nem hasonlítanak a Fantázia más harcos, dinamikus táncaihoz.

Nem darvadoznak (Darutánc)

Az előadás leggyengébb pontja talán az utolsó előtti tánc (A Shilla dinasztia szelleme), mely körülbelül úgy néz ki, hogy bejön technozenére hét szamuráj, és jedikarddal ugrabugrálnak diszkófények alatt. Félretéve a tréfát: nem ez volt a koreográfia csúcspontja, és a hatáselemekből is kicsit sok volt. Szerencsére az utolsó kép (Ima) csehovi díszletezése (fák, lámpások, madarak, igaz, fából), misztikuma hamar feledtette. A főszerepet itt is egy hölgy vette át: bár sokáig a háttérben maradt, egyre inkább a sámánasszonyé lett az irányítás. Mozgása, viselkedése, mimikája egészen meghökkentő: végig furcsa, szinte gunyoros mosollyal, nagyvonalú lazasággal oszt áldást, varázsol, imádkozik, majd egy-egy „kör” után hányavetin elhajítja kezéből a faágakat (ezekkel „dolgozik”), leguggol, kezeit lógázza, majd újból fölkerekedik, míg el nem érkezik a csúcspont, a harag kötelének eloldása. Az utolsó kép: a sámánasszony mosolygó arca.

Transzcendentális magasságokba ugyan nem emelkedtem, de a székből jó érzésekkel távoztam.

 Doborgia

További képek

A KTN, Korea legkiválóbb tánctársulata 1962-ben alakult meg azzal a céllal, hogy újjáteremtse a régi koreai néptáncot, és azt kreatív módon vigye színpadra. A hatvantagú tánctársulatnak köszönhetően a közönség több mint ezer alkalommal csodálhatta meg táncrepertoárjukat országhatáron belül és a világ számos helyszínén. Magyarországon most léptek föl előaször. Művészeti vezetőjük Bae Jung-hye.

Koreai Fantázia

Koreai Nemzeti Táncegyüttes

2009. augusztus 25.
Vígszínház