art&design
Nem kevesebbet állítanak a Turner kiállítás szervezői, mint hogy a festő egész életművét főleg itáliai utazásai befolyásolták. Az angliai tájképeken az olasz fényviszonyok köszönnek vissza, alakjai pedig a legváltozatosabb környezetben, a festő által szinte szabadon értelmezett ókori görög-római mitológia szereplői. Turner képeivel legalább ugyanennyire biztatja a nézőt is a klasszikus történetek sajátos, egyéni értelmezésére.
Napjainkban megkérdőjeleződött az a fajta műelemzés vagy életmű-bemutatás, mely a művész személyes életéből, hétköznapi és alkotói szokásaiból indul ki. És ez így van rendjén. Ennek ellenére – az emberi természet kíváncsi – szeretek minduntalan utána járni, milyen élettapasztalatok állnak az egyes művek hátterében. Vannak olyan alkotók és témák, melyek felkínálják ennek a lehetőségét. Ha azt mondják: Turner és Itália, és a kiállítás keretében bemutatnak számos, nem a mediterrán országban, de annak hatását tükröző képet is, mindenképp érdemes elgondolkozni a festő úti élményein. Ezt tették a szervezők is, akik a két kiállítóteremben didaktikus szándékkal vezetik fel előttünk a Turner tájfestményeihez például szolgáló elődöket (Claude Lorrain, John Robert Cozens, William Woollett), az itáliai utazások előtt alkotott, de valamilyen olasz témát, jellegzetességet felmutató képeket, majd pedig időrendben, szinte dokumentálva az élményeket, a különböző városokban alkotott akvarelleket és olajfestményeket. De láthatjuk itt a tizenkilencedik századi utazó elengedhetetlen „útitársát” is, a korabeli útikönyveket, mint például Eustace tiszteletesét is 1813-ból, akinek intését – minden jel erre utal – Turner igen komolyan vette:
„A régiek mély ismerete vagy a velük való bizalmas viszony egyértelműen az első és legalapvetőbb kívánalom egy klasszikus utazótól.” És Turner fényárban úszó tájképein megelevenednek Aeneas és Didó, Odüsszeusz, Médeia, illetve a görög-római istenek történetei.
Mint említettem, a kiállítás tematikus, illetve időrendi sorrendet követ. Az első részben láthatjuk Turner elődeinek Olaszországot ábrázoló festményeit. Tanulságos összevetésre adnak lehetőséget. Első pillantásra is szembetűnik, hogy bár Turnernél a témaválasztás sok esetben igen hasonló, elődei a valóság precíz visszaadására helyezték a hangsúlyt, Turner képei viszont, korát meghaladva, többrétegű elemzésre késztetnek. Lorrain és Woollett alkotásai eleve a Szépművészeti Múzeum tulajdonát képezik, „kéznél voltak” a szemléltetéshez.
Turner első itáliai útja alkalmával az Alpokba, Aostába jutott el. Az itt festett képek már megmutatják azt a festő művészetét továbbiakban is meghatározó virtuozitást, amely a fény-árnyék hatás visszaadásának módját jellemzi. Itt még hiányzik az, ami a későbbi képeket a „modern” befogadó számára oly izgalmassá teszik: a mitológia szereplőinek ábrázolása, illetve az egyre nagyobb homályba burkolt, körvonalaiban alig kivehető táj. Tény, hogy a kiállítás bőséges háttér-információval szolgál az alkotóról, az alkotásokról és Turner művészi fejlődéséről, én mégis megkérdőjelezném a kronologikus sorrendben való bemutatás időszerűségét. Mintha az egyes művek interpretációját redukálná egyfajta életrajzra.
Turner eleinte a Temzén, a szabadban festett, és Itáliával, klasszikus olvasmányai alapján a mitológiával ismerkedett. Sok képét párban festette meg, ilyenek például a Dido felépíti Karthágót, és a Karthágói Birodalom hanyatlása. A két kép valóban együtt izgalmas. A felemelkedés kevésbé mozgalmas, mint a hanyatlás, és ott sötétebb színeket használ, míg a hanyatlás a mozgalmasságban a káoszt, a világosságban pedig a nyugtalanságot ragadja meg.
Többször járt Olaszországban. Első útja alkalmával még szinte csak vázlatokat készített, információkat gyűjtött. Az építész precizitásával közvetítette az épületek jellegzetességeit. Később több ideje maradt arra, hogy a témákban elmélyüljön, összehasonlítsa például az antik és modern Rómát, vagy megragadja a Velence simogató szépsége mögött rejlő „tunyaságot”, a várost „az elveszett lehetőségek színhelyének” lássa (Hamilton: Turner és Itália). Nemrég elromlott a fényképezőgépem, és minden kép helyén csak egy nyugtalanítóan vakító, bántó világosságot lehet látni. Ez Turner 1840-es években festett velencei képeit juttatta eszembe. A művészettörténészek szerint ekkor ért művészete csúcsára. Éjjel járta a várost, és minden élményt magába szívott, legyen az tűzijáték, vagy a prostituáltak világa. Turner velencei képeiből egy dolgot hiányolok: a ködben úszó őszi-téli várost. A festő ugyanis mindig csak nyáron járt ott. Lehetséges, hogy attól félt, akkor nem látna benne mást, mint a Temze vidékét? Önmagában viszont az is épp elég gyönyörű, ami a kiállításon látható: a fényárban úszó képek. A velencei ködre meg még pár hónapot várunk. Szépművészeti Múzeum július 15-október 25.
Hosszas felkészülés után, 1819-ben már sikerült a félszigeten az Alpoknál beljebb jutnia. Különféle méretű vázlatkönyveibe festett rajzaiból egyértelműen kirajzolódik, mi keltette fel az érdeklődését, mi fogta meg. Perspektívaprofesszorként a nézőpontok szerepe kiemelt jelentőségűvé vált munkásságában. Izgatta az is, hogy életre tudja kelteni a fényt a képeken. Olyannyira, hogy egyesek azzal vádolták, mániájává lett a sárga szín. Turner a kritikára azzal felelt, hogy egyik római kiállításán a hagyományos képkeret helyett okkersárga kötelet tekert festményei köré. Itáliában folytatta a mitológiai történetek megfestését is. Rómában, 1828-ban született egyik legdrámaibb képe, a Médeia látomása. Négy nő veszi körül a féltékenységében őrjöngő varázslónőt.
Az egyik vele párhuzamosan helyezkedik el: a lába mellett, mintegy támogatva őt, egyben közömbösen. A másik három tőle kissé távolabb: csak egy tud szembenézni vele, a másik mintha a fülét fogná be, míg a harmadik extatikus állapotban van. Médeiát mind az antikvitásban, mind pedig később, például Cézanne-nál, általában gyermekeinek meggyilkolása közben ábrázolták. Turner művészetében épp az az izgalmas, hogy nem a legkézenfekvőbb megoldást választja: a történet és a tájak mögötti világot kutatja.
Szerzők
-- Kovács Rita --
További írások a rovatból
