A második és a harmadik nap közti reggel az én fogalmaim is összemosódtak, ezért úgy döntöttem, hogy másfajta munkához látok, mint az írás, mielőtt még a nyelv útvesztőjében Minotaurusszal találkoznék szembe, vagy pedig David Lynch féle hallucinációim lennének. Eszembe jutott Márton László intelme is a szerdai, műfordításról tartott előadásából, miszerint nem árt megtalálni a kellő arányt. Ő arány alatt egy író életművében az eredeti művek és a fordítások közti arányra gondolt, de én továbbfejlesztettem a gondolatot: az irodalom és a való élet ellentétpárra, és erősítettem egyet a való élet javára. (Örök dilemma, ugye, minden író számára, hogy ha írok, nem élek, ha pedig élek, nem írok.) A délelőttöt a Balaton-parton töltöttem, és néztem. Nem azt, hogy úszik el a dinnyehéj, hanem: virslit evő, heverő jónépet, kisgyerekeket, levendulabokrot satöbbi. Amikor úgy éreztem, már egész jól látom, mi az, ami biztos, visszatértem eredeti pozíciómba.

Tehát, ami biztos: a táborban remek a hangulat. Németh Gábor azt mondta, jövőre is jön. Ha valakit még nem ismerek, és nem tudom, hogy is szólítsam meg, esetlenül kibököm: „Jó ez a tábor, nem?” Mire a hallgatóság hangos kacagásban tör ki. Lehet, hogy beszélgetéskezdeményezésnek nem épp eredeti, de a Nyelvképek című előadáson Balázs Gézától megtudom, hogy egyáltalán nem mondtam hülyeséget, ugyanis a nyelv: öröm. Nem feltétlenül azért beszélünk, hogy információt adjunk át, vagy kapjunk, hanem hogy kapcsolatot tartsunk fent egymással. Fel-felderengenek nyelvtan és nyelvészet órai emlékeim is. „Milyen jó érzés beszélgetni!” - mondja Balázs Géza Nádasdy Ádámmal közösen tartott előadásuk vége felé. Ezt is elhiszem, de csak nekik - ilyen formában vagyok egészen estig - mert ahogy ők beszélnek, az tényleg örömforrás. Készítettem jó pár fotót a hallgatóságról is, azok alátámasztják állításomat. Mi lehet a titkuk? Sok dologban nem értettek egyet egymással. A moderátor, Pál Dániel Levente szinte szóhoz sem jutott, ironizáltak, nevettettek, elindították a tábori kérdőjelek sorozatát. Megtudhattuk, hogy kétszer olyan gyorsan beszélünk, mint ötven évvel ezelőtt. Ez felkeltette a hallgatóság kíváncsiságát, fantáziáját. Terjed a használata a névutóknak, ott is, ahol nem kéne, azt mondjuk: hat óra magasságában, a hat órakor helyett. Közösen megszüljük a konklúziót: ugyanannyi információt adunk át, mint ötven évvel ezelőtt, csak gyorsabban, körülményesebben fejezzük ki magunkat. Az ikes ragozást pedig jobb, ha mindenki szépen megtanulja, mert Balázs Géza szerint van még kábé 200 éve. Úgyhogy mindannyiunkat túl fog élni.

Biztos az is, hogy az idei tábor a legfiatalabb, pályájukon épp elindult, vagy elindulni készülő költők, írók bemutatására helyezi a hangsúlyt, és ennek őszintén örülök. Mikor és hol, ha nem itt? Szerda este a Körhinta kört ismerhetjük meg, akik leginkább interneten tevékenykednek, és olyannyira fiatalok, hogy egyik alapítójuk, Kemény Lili még gimnazista, de a többiek sem sokkal idősebbek. Nem tudom levenni a tekintetem Lili mosolyáról. Ritkán szoktam irigykedni, de őt látva (nemcsak hallva), valamiféle kosztolányis hangulatba keveredem, ahonnan mindig nehezen tudok kimászni, és siratom elvesztett ártatlanságomat. De valamennyien bájosak, humorosak és tehetségesek. Van köztük olyan, akinek még húsz verse sincsen, de van olyan is, aki rendületlenül alkot. Érdemes utánanézni blogjuknak is, ahol egymás verseiről heves vitákat folytatnak.

Akinek csütörtök estig nem állt módjában nevetni, az most megtehette, aki meg nem volt ott, az vessen magára. Horváth Viktor új könyvéről, a Török tükörről beszélgetett a szerző és Vári György. Kár, hogy az estet nem kötötték egybe könyvárusítással és dedikálással, mert szerintem kaszáltak volna. Karafiáth Orsi egyből hármat vett volna belőle, olyan jól szórakozott (mert különben nem szokott). A könyv, melyről a megjelent három kritika közül az egyik a Pécsi csillagok címet viseli, rendhagyó módon mutatja be a törökvilágot és a magyarok törökökkel vívott csatáit: a törökök szemszögéből. Ennek megfelelően rendhagyó a három részlet előadása is. Egészen eddig a pillanatig nem értettem, hogy miért kandikál ki a beszélgető asztal melletti beeső zugból egy pár szandál (a tulajdonosát akkor még nem láttam), annak ellenére, hogy elhatároztam, semmin nem fogok meglepődni. Aztán ahogy Viktor kinyitotta a könyvet, P. Horváth Tamás tornyosult elénk, kezében egy mutatópálcával, arcán minden humoristát szégyenbe ejtő, kaján vigyorral. A táblára feltett három plakát-firka szerepére is fény derült: az épp felolvasott szereplőket, és azoknak a térben való elhelyezését hivatott illusztrálni. Roppant hálásak voltunk: sikerült a hatalmas információmennyiséget – királyok, országok, harci eszközök, érzelmi hozzáállás satöbbi – vizualizálni, hisz mi már egy olyan generáció lennénk, akinek egyre több ingerre van szüksége.

Egészen biztos, hogy Csaplár Vilmos és Garaczi László a Balatonnál olvastak fel. Biztos még az is, hogy a közönség soraiban ott volt Földényi László és Konrád György is. Mivel ez egy nyílt, a Litera által szervezett felolvasás sorozat egy részét képezte, az első sorokat tinédzser, fürdőruhás lányok töltötték ki, akiknek, ha van bennem egy kis optimizmus, azt mondom, hogy sikerült meghozni a kedvét az olvasáshoz. Garaczi László választása időhöz és helyhez mérten tökéletesnek bizonyult. Egyrészt mert napszemüvegben volt, másrészt meg, mert a készülő regényéből felolvasott részlet elbeszélője a lányokhoz való, kezdődő erotikus vonzalmát ecseteli. Csaplár Vilmos tekintélyesen, komolyan indított: a Hitler lányából olvasott részleteket, de amikor Nagy Gabi szigligeti élményeiről faggatta, belőle is előbújt a kisördög, mint a Török tükör című regényben a mohácsi csata közben. Eleve úgy kezdte, hogy sok mindent csinált már ezen a szigligeti strandon, de még soha nem olvasott fel. Aki olvasta a Vassal a testben című novelláskötetét, és, dilettáns módjára nem tudja élesen elválasztani az író személyét az elbeszélőtől, az sokat tudóan mosolyoghatott. 
 

Nagyon sok minden történt, és fog is, de most kénytelen vagyok befejezni, mert a tábor szigorú rendszabályainak megfelelően mindjárt kezdődik az ebéd, azt meg a világért sem hagynám ki Márton László előadását, ami egészen biztosan minden nap 14 órakor kezdődik. Egy biztos pont az olykor bizonytalanul alakuló tábori létben.