Budavár polgármestere, dr. Nagy Gábor Tamás, és Richard Scott, Marlow polgármestere, testvérvárosi szerződést írt alá Marlow-ban, 2006.november 13-án. A testvérvárosi szerződés aláírása egybeesett Marlow legnagyobb ünnepével, a Remembrance Day-vel, az első világháborút lezáró fegyverszünet évfordulójának megünneplésével.

Ebből az alkalomból Budavár küldöttségén kívül, Marlow egyetlen testvérvárosa, a franciaországi Marly-le-Roi polgármestere is a városba érkezett. November 12-én, vasárnap a háborús emlékműnél a három város polgármestere közösen koszorúzott. Az aláírásra másnap került sor a Városházán.

Marlow és Budapest kapcsolata nem ezzel az aláírással kezdődött.

Mindannyiunknak, kik itt felnőttünk, meghatározó élménye a Lánchíd. Az a híd, amely genetikailag szinte etalon már a számunkra. A kivételesen szép dunai hidak közül ő marad az első és a legfontosabb. Viszont eljön az ember életében az idő, mikor megtudja, hogy az, akit az egyetlen és megismételhetetlenként tisztelt az életében, még se annyira unikális, mint addig hitte. Persze ez a csalódottság nem tarthat sokáig, mert a hasonlóságok fölfedezése után rögtön észrevesszük a különbségeket, észrevesszük az egyediséget. Onnantól kezdve az elődöt is tiszteljük és becsüljük.

Így van a Lánchíddal is, melynek előképe ismert. Ismert hasonlóságuk és különbségük.

Ez az előkép Marlow-ban található. A kisváros a Buckingham angol grófságban, a Themze bal partján Windsor fölött fekszik, kedvelt kirándulóhelye a londoniaknak.
A tipikus angol város, Marlow már a XI. század óta a környék meghatározó települése. Híd, az itt igen szűk Themzén, 1227 óta állt, amely összeomlott 1828-ban, a megnövekedett forgalom miatt. A jelenlegi hidat 1832-ben adták át. Az akkor új hidat arra a helyre építették, ahol a korábbi fahíd állt. A tervezéssel, és az építkezés irányításával William Tierney Clark-ot bízták meg. William Tierney Clark az angol mérnöki kamara tagja volt, az egyik legnevesebb hídépítő. Gróf Széchenyi István 1832-ben, hogy egy Pest- Budát összekötő hídhoz tapasztalatokat gyűjtsön, angliai tanulmányútra indult, ennek során ismerte meg W.T. Clark hídját Marlow-ban, ami olyan hatással volt rá, hogy megkereste a híd tervezőjét.

W. T. Clark, a tekintélyes, pénzt kedvelő agglegény azonnal megérezte, hogy a magyar gróf élete főművének megalkotására kínál lehetőséget. Ez volt az első állandó kőhíd a Dunán Bécs alatt a római idők óta. Idejében a leghosszabb híd. A marlowbeli Lánchíd 71 méter hosszú, a pesti teljes hossza háromszáznyolcvan méter. Clark ügyesen tárgyalt, és kifejezésre juttatta, hogy nem szenved hiányt megbízásokban. Mégis, a megkapott helyszínrajz alapján már két hét múlva átadta a híd első vázlattervét. Mint tudjuk, ő kapta meg a megbízást a tervezésre és a kivitelezés vezetésére. A munka során akadtak ugyan zökkenők W. T. Clark és megbízói kapcsolatában, de ezek főleg abból adódtak, hogy Clark ragaszkodott a jó minőségű anyagokhoz, a leggondosabb kivitelhez, még ha ez látszólag többletköltséget okozott is. Clark a híd elkészülte után angol nyelvű kötetet is kiadott a műről.

Angol volt a Lánchíd építője is: a Skóciában született Adam Clark (Klark Ádám), aki csupán névrokona a tervezőnek. 1834-ben Széchenyi Istvánnal jött Magyarországra a Duna szabályozásához szükséges gépek felállítása miatt. A fiatal, huszonhárom esztendős mérnök feladata volt, hogy a gróf által Angliából hozatott, a Hunter and English gépgyár által gyártott, Vidra névre keresztelt gőzmeghajtású kotrógép felállítását és üzembe helyezését felügyelje. 1833-34-ben az angol megismerte a Dunát, Magyarországot, a magyarokat, és ekkor került a nyelvvel is közelebbi kapcsolatba. Ezek a tapasztalatok később nagyon hasznosaknak bizonyultak számára. Széchenyi a közös munka során látta, hogy a tehetséges fiatalember sokkal többre képes, mint a Vidra kezelése.

A győztes tervező W. T. Clark 1839-ben megbízta a híd felépítésének vezetésére, amit 1842-49 között hajtott végre. A Lánchíd mintegy tízéves építési időszaka alatt a tervező évente rendszeresen egy-két hónapot Magyarországon töltött, az állandó építésvezető Adam Clark volt.

A Lánchíd hivatalos avatására 1849. november 20-án, a forradalom és szabadságharc leverését követően került sor. A harcok alatt a hídnak is kijutott a jóból. Az osztrákok, a gyűlölt Hentzi tábornok parancsára, a még át sem adott híd lerombolásával akarták az előrenyomuló magyar honvédség elől elvágni az utat a budai Várhegy lábainál.
A császáriak egyik akcióját maga Adam Clark hiúsította meg, amikor a tartószerkezetet megbontani próbáló katonákat megelőzve, vízzel árasztotta el a lánckamrákat, és maga tett tönkre néhány berendezést, hogy megőrizze a híd sértetlenségét. A lánckamrákhoz így nem lehetett hozzáférni, ezért Hentzi a puskaporos hordókat magára a hídra rakatta. A hordókat felrobbantották, de a hídban nem sok kárt tudtak tenni.

Mentőakciójával Clark igazi magyar hazafivá vált.

A híd legendás szobrai a feljáratoknál őrködő, hatalmas kőoroszlánok, Marschalkó János szobrászművész legismertebb alkotásai. A pesti legenda szerint a szobrász elfelejtett nyelvet faragni az oroszlánoknak, majd mikor rájött, szégyenében a hídról a Dunába vetette magát. A történet nem igaz, az oroszlánoknak van nyelvük, Marschalkó megbecsült művészként hunyt el 1877-ben.

A. Clark a Lánchíd építésének befejezése után hazament Angliába, hogy öreg szüleit meglátogassa. A Magyarországon eltöltött több mint tíz év hatására azonban annyira magyarrá vált, hogy nem fogadta el a Londonban felkínált mérnöki állásokat, hanem visszatért új hazájába, Magyarországra.
Itt több kisebb építkezés mellett ő tervezte a Karácsonyi palotát, a lipótmezei tébolydát, a budai hegyekben több nyaralót, a bécsi Karolinenbrückét és a leitmeritzi nagy hidakat is.

Clark Adám 44 éves volt, amikor 1855-ben feleségül vette az akkor 19 éves Áldásy Máriát, akit a Várszínház egyik előadásán látott meg először. Budán telepedett le, a Krisztinavárosban élt 1866-ban bekövetkezett haláláig. Tüdőbaj vitte el 1866. június 23-án, 55 éves korában. A vízivárosi temetőben az Áldásy-sírboltba temették el, és a koporsóját brit lobogóval takarták le.

Clark Ádám életében semmiféle kitüntetést nem fogadott el. V. Ferdinánd a Lánchíd építéséért nemességet akart neki adományozni, de a skót nemességére büszke Clark elhárította ezt a megtiszteltetést. Akkor egy igen nagy színarany, címeres tubákos szelencét ajándékozott neki a király. A tubákolás divat volt abban az időben. A tubákosok maguknál hordták a díszes szelencét, amely gyakran a mellényzsebben is elfért, de viselhették láncon, ékszerként is. Valószínűleg ezt az ajándék szelencét otthon tartotta.

Az I. ker. Koronaőr (ma Kosciuszkó Tádé) utca 7. sz. alatti épületen emléktábla jelöli a Clark-villa helyét.

A Hídépítő Vállalat Clark emlékének adózott, amikor az új 120 tonnás úszódarut 1980. október 21-én Clark Ádám nevére keresztelte el. Ez Közép- Európa legnagyobb úszódaruja, mely elsõsorban jelentõs emelési magasságával (a vízszinttõl mért 45 m), és 150 tonnás max. emelési teherbírásával valóban meghatározó úszóeszköz. Több magyarországi illetve ausztriai híd és műtárgyépítésben vett részt.

Marlow-ban a híd lábánál emléktábla áll, ami megemlékezik a híd tervezőjéről és a híd budapesti testvéréről, és arról, ahogy egy fiatal skót mérnök, és egy fiatal angol híd hosszú utat megtéve magyarrá vált.

Forrás:
Palotás, Medved, Nemeskéri, Kiss, Träger: Hidak
Műszaki Könyvkiadó 1987
http://www.budavar.hu
http://www.marlowtown.co.uk/bridge.html