A délutáni előadás első részében egy klasszikus kísértettörténetet (kaidan) láthat a közönség: Sinkei Kaszane ga fucsi (Tojosiga halála). A történet egyszerű: a beteg, idősödő zenetanárnő szereti ifjú tanítványát, aki ugyan gondosan ápolja őt, szíve máshoz húzza. A tanarnő meghal, és kísértetként sem hagyja békén a szeretett ifjút. Annak ellenére, hogy az előadás kezdetekor szokatlan módon teljes sötétbe borul a színház (általában a lámpákat égve hagyják, így a közönség a darab közben tud enni, inni vagy akár a szövegkönyvet olasni), az előadás rendkívül egyszerűen indul. Első ránézésre nem hozza a kabuki darabok eltúlzottan megjelenített és szimbolikus világát, inkább realista színjátszáshoz hasonlít.

Mondhatni unalmas beteglátogatást láthatunk, ahol a vendégek és vendéglátók mind máig ismerős udvariaskodó szertartásossággal beszélgetnek. A beteg tanarnő szerepében megjelenő Nakamura Fukuszuke (természetesen férfi színész, aki női szerepkörre specializálódott, azaz onnagata) az első pillanattól nagy sikert arat. A kabuki előadásokra jellemzően a közönség hangos ovációval fogadja és kíséri végig a szeretett színészt: megjelenésükkor és a darab során gyakran bekiabálják a „sztár" művésznevét.

A szellem megjelenése is roppant egyszerű. Hosszú kimonója takarja a művész lábát, így lassú, kimért mozgása lebegőszerűvé teszi járását, felsőteste mozdulatlan, arca rezzenéstelen, hangja nem evilági. Ennek ellenére a többiek sokáig nem jönnek rá, hogy egy halott szellemével van dolguk, mely számos felreértésre és helyzetkomikumra ad lehetőséget. Bár a kabuki darabokban gyakran láthatunk lélegzetelállító technikai megoldásokat, melynek egyik legemlékezetesebb példája, amikor két színész emelőszerkezetek segítségével repül el a szín fölött, itt mindössze egyszer tűnik el a kísértet a süllyesztőben. Egyébként a kabuki színház használt a világon először süllyesztőt, sőt forgószínpadot is.

Mindenesetre a sokszor akár tíz-tizenkét órás véres, szamuráj erkölcsöt bemutató kabuki darabok után frissítően hat egy rövid, humoros, a valóság és képzelet határán egyensúlyozó előadás.

Az előadás második részében látott Funa Benkeiben (Benkei a hajón) is szerepel kísértet, ez mégsem az előbbi kaidan kísértettörténet műfajából származik. Ez a nó színház egyik slágerdarabjának kabuki adaptációja, ami hűen követi a korábbi klasszikus történetvezetését, megfűszerezve a kabukira jellemző harsányabb, látványosabb előadásmóddal. Mint minden nó színházból átvett kabuki,  a színpadkép ezúttal is a nó színpadra emlékeztet. A teret hátul lezáró, japán fenyőt ábrázoló faltól és a fölemelkedő csíkos függönytől kezdve a szereplők jelmezén keresztül a mozgásig és hanghordozásig mind a kabukinál több száz évvel korábbi nót idézik.

A kabuki a japán klasszikus színház egyike; a XVII. század elején, Shakespeare korában alakult ki. A szó a kabuku ('elhajlás, eleferdülés') szóból származik, mely az akkori hivatalos nó színháztól való eltérést mutatja. Később az eredeti kiejtést megtartva a kabuki szót helyettesítették az 'ének' (ka), 'tánc' (bu) és 'ügyesség' (ki) karakterekkel, így a műfaj furcsasága helyett a művészi mivoltát helyezték előtérbe. A korábbi emelkedett, archaikus nyelvet használó nóval ellentétben a máig népszerű kabuki az egyszerű közemberek szórakozására szolgált.

A történet Japán talán legnagyobb hőseként számon tartott Josicune-mondakör egy részlete. Minamoto Josicune a XII. században élt, ő volt az első japán sógun, Minamoto Joritomo féltestvére. Kezdetben bátyja oldalán harcolt, és egy hosszú háborúban legyőzték  a Taira nemzettséget, majd Joritomo lett Japán vezetője. Joritomo hatalomra kerülése után Josicunétől féltette hatalmát, így a két testvér szembefordult egymással; Josicune menekülésre kényszerült.

Ennek a menekülésnek az egyik részletét mutatja be a darab. Josicune és hűséges követői, köztük a legendás Benkei, hajóra szállnak, és vízen folytatják útjukat. A főszerepben a nagy népszerűségnek örvendő kabuki színész, Nakamura Kanzaburó kelti életre a darab két eltérő karakterét. Kanzaburó csodásan alakítja a mű első felében Josicune szerelmének lírai figuráját, majd a másodikban Josicune halott ellenfelének mérges szellemét. Az elején Sizuka Gozent, Josicune szerelmét az utazás veszélyei miatt visszaküldik a fővárosba. Sizuka búcsútánca ennek a résznek a fénypontja. A tánc nemcsak technikai előadása miatt megrázó, hanem mert számít arra, hogy a nézők ismerik a Josicune-mondakört is: bár a szerelmesek még reménykednek, hogy később újra találkoznak, tudjuk, hogy többet nem látják egymást.

A darab második felében ugyanaz a színész Taira no Tomomori szellemeként jelenik meg, aki korábban Josicunével folytatott háború során egy vízi csatában vesztette életét. A vízből kiemelkedő halott harcos szelleme bosszúért kiált, és el akarja süllyeszteni Josicune hajóját. Josicune hiába ragad kardot, a halott szellemet nem tudja legyőzni. Ellenben Benkei, aki eredetileg szerzetes, imájával megszelidíti a mérges szellemet. Mint oly sok japán klasszikus darabnál, a cél nem a történet bemutatása; a lényeg az előadás szépsége, a tánc, a zene és a színészek ügyessége.
 

Részletek a nó Funa Benkeiből

Az előadás helyszínéül szolgáló Kabuki Szinház (Kabuki-za) Tokió Ginza negyedének egyik szimbóluma. Bár a háború után épült, a korábbi színházak klasszikus formavilágát idézi. Sokakat háborít fel, hogy az épületet jövőre lebontják, és a helyére egy modern létesítményt állítanak. A színház előtt lévő visszaszámláló augusztus 17-én, amikor az előadást láttam, 257 napnál tartott.

Szanjutei Encsó: Sinkei Kaszane ga Fucsi (Tojosiga halála)

Kavatake Mokuami: Funa Benkei (Benkei a hajón)

Műsoron: 2009 augusztus 8-27.
Tokió, Kabuki Színház