Spiró mondja egy interjúban: kétféle író van. Az egyik az író-író, aki mindig önmagát írja. Ők a lírai alkatú emberek. Hol a szememre vetik, hol ellenkezőleg, hogy bármiről írok kritikusi szemmel, az vallomásos próza. Pedig nem kellene ezt sem, azt sem; csak lírai alkatú ember vagyok. És ha a borultságból, borúból lesz az eső – ez olyan klíma: itt folyton beborul –, mert nem egy optimista alkotásról van szó, akkor mondhatom, ugye, hogy nem is borúlátásra, hanem esőlátásra szerettem bele a könyvbe? De – szintén a szerző szavaival – ha engem írás közben elfog a rettegés, hogy ezt vagy azt hogyan fogják félreolvasni, le sem tudom írni a soron következő mondatot. Úgy történt, hogy vagy a Zárórában, vagy A szólás szabadságában forgattak egy interjút Spiróval, melyben az akkor kiadás előtt álló könyvéről mesélt, vár(/gy)akozást keltve bennem. Az a fontos, hogy az olvasóban egyfajta „aha-élmény” keletkezzen, magára ismerjen, érezze, hogy ez vele is megtörténhet, de azt is, hogy ő ezt nem tudná így megírni. Meg mert a Mindentudás Egyeteme sorozatban is tetszett, meg mert hasonlít egy régi kedves pszichiáterre kicsit ez az íróember, de ez nem ide tartozik.

Spiró szatírájában a közeljövő Magyarországa tűnik elénk többnyire plasztikusan és részletekbe menően; a hétköznapi élet legkülönfélébb mozzanatai, szituációi, körülményei elevenednek meg, s jobbára rálelni utalásokra, kapcsolódásokra az olvasó által élt kortárs magyar közállapotokkal, társadalmi, politikai, családi viszonyrendszerrel. A főszereplő Vulnera Rea – a vulnera sebet, sebesülést jelent – tizenhat éves, csúnyácska és együgyű fiatal hölgy, aki a rádiójával és videojátékával foglalja el magát egész nap a piacon, ahol anyja, Emmő segédjeként „dolgozik”. Három testvére van: Birs, Kolonc és Csetra, utóbbi prostitúcióból, előbbiek fosztogatásból, kocsilopásból élnek. Létezik egy parlamentáris rendszer 996 képviselővel, két nagy párttal, amelyek számára egymást váltogatva a hatalmi struktúrában kizárólag az a fontos, hogy semmiben ne értsenek egyet: megtámadják saját indítványaikat, törvénytervezeteiket avégett, hogy az ellenzék l’art pour l’art ellenzékiségből megszavazza azokat. Közben kitör a cigányháború, az ország testéből leválasztva létrejön Romanisztán: Mr. Stony Brooknak, az amerikai „főtárgyalónak” nem tetszik Heves megye – Violent county –, sem BAZ megye – Fuck county – s a Viharsarok sem – Tornado corner (ez a legszellemesebb szerintem) –, annál inkább a Peaceful county, így lokalizálja a Cigány Államot Békés megye helyére. A parlament előbb megszavazza a kamatyadót, majd mivel minden más államforma csődöt mondott, a Nagy Fordulat után megszületik a Magyar Kommunista Királyság. Nincsenek gazdagok és nincsenek többé adók, mindenki mindenért amnesztiát kap, úgy tűnik, megtörténik a totális újrakezdés…

Az író humora nem fergeteges, sírva röhögős, inkább fanyar, néhol cinikus. Az emberi hülyeség, ami lépten-nyomon megjelenik és koordinálja a cselekményt, sem megbocsáthatatlan, de húsbavágó, mert ismerős, karikatúraszerű. Bátor bácsi kilöki feleségét az ablakon, majd hiába szemtanú az egész Vulnera család, úgy beszélnek Bátor néniről, mint aki továbbra is él és nem is történt gyilkosság. Anyagi javakat gyűjteni vagy akár csak őrizni nem érdemes, mert úgyis mindent mindenhonnan ellopnak. Az ország tőkeforrása, bár az állam igyekszik elhazudni monopóliumát, a génmódosított, kábítószerként használatos parlagfű, amely gyomként terem és burjánzik bárhol.

Szórakoztató névvel látja el az író antihőseit: találkozunk Birsen és Koloncon kívül Orkán Aberállal, Korongh Dodóval, Buzor Burnóttal, továbbá Kaboss Delnővel, Bezző Ártánnyal, dr. Berga Csákóval és a túlcsorduló magyarságtudattal felszerelt miniszterelnökkel, Zsoromboly Kristállyal. A maszek parlament – amelyet politikásdi játék gyanánt a valóságos és gyűlöletes parlament alternatívájaként unatkozó és kiábrándult egyetemisták szerveznek maguknak a Petefészek nevű vendéglátó és füvező egységben – igen nagy népszerűséget vív ki magának, s melegágya lesz a Kegyes Jóság országlásával a születő, új (vagyis igen régi) társadalmi berendezkedésnek.

Noha a Feleségverseny irodalmi mű, családregény, fikció és a szerzői utasítás szerint ekképp ajánlott olvasni, asszociálni késztetnek Orkán Aberálnak, a maszek parlament oszlopos tagjának – aki hol kulturális antropológiára iratkozott be, hol szociálpszichológiára, hol történelemre, de soha semmiből sem vizsgázott, úgyhogy minden évben újra kellett felvételiznie, amit meg is tett, hogy aztán félévkor megint ne vizsgázzon semmiből - mondatai a magyar mentalitásról:

„Követelem az egyenlő közteherviselést, amely alól egyedül én mentesüljek. (…) Az egyetlen személyben megtestesülő tekintélyt: a királyt, a hadúrt, a pártfőtitkárt feltétlenül és rajongva tisztelem, imádok róla gonoszul pletykálni, és amint lehet, néhány évtized múltán megbuktatom. (…) Kiváló eredményeket tudok elérni a passzív rezisztenciában, eltitkolom a jövedelmemet, adót csalok, nem adok számlát. Gyűlölöm az államot, tessék az államnak eltartani engem. Az aktív ellenállás nem az én kenyerem, veszélynek – családszerető ember lévén – nem teszem ki magamat. Kiváló honfitársaimat irigylem és gyűlölöm. Mindenkinek legyen olyan szar, mint énnekem, főleg, ha tehetségesebb nálam. Akit csak érek, följelentem. Aki ebben az országban kiváló lett, az csalt, rabolt, gyilkolt, és hordja el magát: ez az én hazám, nem az övék! (…) Minden szar rendszert túl fogok élni. Lemerülök, kibekkelem. A modern társadalom által megkövetelt szervezett együttműködésre nem vagyok hajlandó, nem is értem, mi az. A közösségi műfajokat nem szeretem. Az egyéni műfajokban kiváló szoktam lenni. Nem megyek sehova, ne jöjjön ide senki. Tanuljanak meg ők magyarul, a kurva anyjukat. Mindenkinek a kurva anyját, aki nem úgy magyar, ahogyan én. Jó, hogy hozzánk soha sem a jó, sem a rossz nem tudott teljesen benyomulni. De az nem jó, hogy hozzánk soha sem a jó, sem a rossz nem tudott teljesen benyomulni.”

A kamatyadó és annak részletei ellenben nem késztetnek vad képzettársításra, mivel nem túl épületes, viszont legalább évtizedes poénról van szó, ami már akkor sem volt nagy truváj – kihagyható lett volna a könyvből.

Beszélhetünk arról, és beszélnek is, hogy irodalmi jelenségként mit mutat magából a regény – egyáltalán regény-e a Feleségverseny, vagy címek nélküli, sorszámozott novellafüzér, vagy valami más? Tény, hogy nincs meg benne az a koherencia, amitől egység(es)nek érezném a szöveget. Mind a cselekmény, mind a beszélés hogyanja fragmentált, ami kényelmes annak – például nekem –, aki szeret csapongani a borítón belül, és nem keletkezik benne tematikai–textuális hiányérzet, értelmezési zavar, és akkor sem derül ki azonnal, ki a gyilkos, ha a végén kezdi olvasni a művet. (Ilyen olvasmány például a Švejk.) Vagy mégis, mert nem mertem a végén kezdeni. Sőt, azok közé a könyvek közé sorolom, amit még egyszer elolvasok, bár harmadszorra valószínűleg nem – utóbbi kategóriába inkább a polcomon dekkoló verseskötetek tartoznak, úgyhogy nincs komoly gond.

Azt hinné az ember, egy – bárki bármit mond – politikadús, szociográfiai elemekben bővelkedő mű szükségszerűen unalmas is kissé, vagy csak a „beavatottak” számára igazán élvezhető, de ez kicsit sincs így. Én általában kényelemből kerülöm az olyan olvasmányokat, amelyek nem kötnek le már az első oldalon – a Feleségversenyt először, elalvás előtti levezetőként kézbe véve arra eszméltem, hogy négy óra van és hasad a hajnal odakinn.