A kiállítás kapcsán újból napirendre került a Magyar Állam több százmilliós képvásárlása körüli vita. A kulturális minisztérium szakértőnek E. Csorba Csillát és Kincses Károlyt kérte fel. A nol.hu és fotopost.hu oldalán olvasható, Kincses Károllyal készített interjúkból megtudjuk, hogy a tervek szerint a 937 darabból álló master selection és a hozzá válogatott további 73 mű, egy a New York-i International Center of Photographyhoz hasonló intézet, ill. gyűjtemény gerincét képezte volna. Az ICP-t 1974-ben alapította Cornell Capa testvére emlékére, hagyatéka gondozására. Mára már a világ egyik legfontosabb fotográfiával foglalkozó intézményévé vált. Vagyis a 937 mesterkópiával együtt az európai „Capa Intézet” létrehozásának jogát is megvásárolta a magyar állam.

Cornell Capa szándéka az volt ugyanis, hogy New York mellett Ázsiában és Európában is működjön egy-egy hasonló intézmény, ahol a gyűjtés mellett tudományos munka és oktatás is folyik. Az 1990-es évek elején Cornell Capa és Richard Whelan (Capa életrajzírója) ennek megalapozására válogatta a több mint 70000 negatívot felölelő hagyatékból azt a 937 negatívot, ill. képet, melyek később a Definitive Collection darabjaiként váltak ismertté. A negatívokból és fotókból – negatív hiányában azok újrafotózásával – a legidőtállóbb analóg technikával, 40x50 centiméteres, külön erre az alkalomra készített szárazbélyegzővel ellátott nagyítások készültek, összesen 3 sorozatban, azzal a megkötéssel, hogy ebben a formában további példányokat már nem nagyíthatnak. Ez viszont nem zárja ki annak lehetőségét, hogy eltérő formátumban és összeállításban, ill. más képkivágásban igen. Sokakban ezért is merül fel a kérdés, megérte-e?

A sajtóban általában 300 milliós összeg szerepel a vásárlással kapcsolatban, megfeledkezve arról, hogy a sorozat tényleges vételi ára 835 000 USD volt, a fennmaradó összeget az állam a további 48 vintage képre, ill. a kollekcióhoz kapcsolódó kiállításokra különítette el. Ajándékként kaptunk a sorozat 20 legjelentősebb képéről extra nagyításokat, továbbá 5 portréfotót Robert Capáról.

A válogatás egy példánya New Yorkban maradt, egy másik a tokiói Fuji Múzeumba került, és mostanáig kellett várni, hogy egy európai országba is eljusson a sorozat.

Örömteli, hogy éppen Magyarországra, Capa szülőföldjére került a harmadik mestersorozat, ám túlzás lenne ezt hagyatéknak nevezni – ahogyan ezt a minisztérium több helyen is kommunikálta –, hiszen az New Yorkban van. Viszont még a szakértőként megbízott Kincses Károlyban is felmerül az a kérdés, nem lett volna-e szerencsésebb ekkora összeget eredeti, vintage képekre költeni? Vagy esetleg egy olyan válogatásra, amelyben hétnél több fotográfia kapcsolódik Capa szülőföldjéhez, Magyarországhoz? (Fényképezni ugyan nem itthon kezdett, hiszen 1931-ben fiatalon hagyta el az országot, de visszatért egy rövid időre1933-ban és 1948-ban is.)

Mindezek ellenére valóban fontos és örvendetes, hogy láthatóak lesznek hazai kiállítótermekben Capa világhírű felvételei, hiszen novembertől országos vándorkiállításként mutatnak be egy válogatást a gyűjteményből, az alábbi városokat érintve: Pécs, Dunaújváros, Salgótarján, Eger, Szombathely, Szolnok, Békéscsaba, Paks, Szeged, Debrecen, Sárospatak, Miskolc, Győr.

A Ludwig Múzeumban rendezett kiállítás célja – az 1010 fotográfia által megszabott keretek között – az életmű legteljesebb bemutatása. A fotók eredeti, történelmi kontextusba való helyezésére a tárlókba helyezett korabeli magyar és külföldi képes újságokkal járult hozzá a kurátor, Páldi Lívia.

Capa művei esetében felmerül a kérdés, hogy fotóművészeti alkotásokként vagy a riportázs műfajából adódóan történelmi illusztrációkként/kordokumentumokként viszonyuljunk-e a képekhez. Számos kép magán hordozza azt a pluszt, amelytől művészetről és nem pusztán képriportokról beszélhetünk. Ilyenek például az 1932-ben Trockijról készült felvételek, melyek Friedmann első jelentős megbízásakor születtek. A kiállított két nagyhatású fotográfia olyan, mint egy-egy futurista kompozíció, a szónok heves mozdulatát, arckifejezését csak fokozzák a háttér kontrasztjai. A negatív sérüléseiből adódó foltok és vonalak újabb szimbolikus jelentésréteggel ruházzák fel a képet, mely így a 20. század összetört reményeit szimbolizáló fotográfia lesz.

A jelen kiállításon inkább a felvételek kordokumentum jellege kap nagyobb hangsúlyt, de a közeljövőben talán olyan összeállítást is láthatunk a kollekcióból, amelyben a művészi vonal érvényesül jobban.

Nem ismerem a 937 darabból álló sorozat minden darabját, amelyet a Phaidon Press 2001 óta több kiadásban is megjelentett már, de talán egy ilyen válogatást is össze lehetne állítani egyszer.

Ez persze nem von le sem Capa, sem a képeiből rendezett kiállítás értékeiből. Hiszen Robert Capát már 1938-ban „a világ legnagyobb háborús fényképésze”-ként említették, és ma is annak tekinthetjük.

A kiállítás 12 blokkra tagolódik, ebből 11 időrendben, helyszínenként csoportosítva különül el egymástól, végigkísérve Capa haditudósítói karrierjét. Az utolsóban kaptak helyet a barátokról, hírességekről készült portrék.

Budapest-Berlin-Párizs állomásokkal indul a tárlat, személyes anyagokkal, fénykép a Friedmann családról, Friedmann Endre diákigazolványa, levelek Párizsból édesanyjának, egy-két Munka-körrel kapcsolatos dokumentum és a híres felvételek Trockij előadásáról. Innentől elindul a háborúk sora immár Robert Capa aláírásával: spanyol polgárháború, kínai-japán háború, a második világháború hadszínterei (Tunézia, Szicília, Dél-Olaszország, normandiai partraszállás, Párizs felszabadítása, ardenneki offenzíva). A háború után utazás Steinbeckkel a Szovjetunióba, ezt követően háromszor látogatott el Izraelbe, közben egy kelet-európai körút, hat hetes budapesti tartózkodással. Végül a sort az Indokínában készített felvételek zárják Capa utolsó filmkockáival.

A tárlat végigkíséri Capa munkásságát és egyben életét, hiszen a kettő szorosan összefonódott. A történelmi eseményeknek, melyeket fotózott, nem pusztán szemtanúja volt, hanem aktív részese is – így a tárlat egy fekete-fehér életrajzi filmből kivágott pillanatképek sorának tekinthető, ahol a főszereplő maga az operatőr volt.

A normandiai partraszállásnál az első rohamegységgel együtt érkezett, miután az előző napi utolsó egyeztetésen is fényképezett, vagy nem sokkal később a német front mögé ejtőernyővel érkező amerikai katonákkal együtt ugrott a repülőgépből, nem a földön várakozva kapta őket lencsevégre. Végül együtt haladt a katonai konvojjal Thai Binhbe.

A hadszínterek csoportjain belül is találunk egy-egy blokkot, amelyek egy-egy eseményt, megmozdulást pergő képsorokként jelenítenek meg. Képet alkothatunk ebből Capa filmszerű, képsorokban való gondolkodásáról is, amelyet a nyomtatott sajtóban való megjelenés is indokolt. Capa idejében a fotók már nem pusztán a cikkek illusztrációiként szolgáltak, hanem magukat az eseményeket kellett bemutatniuk.

Ilyen sorozat darabjaként jelenik meg A milicista halála, de a képfolyam talán legdrámaibb darabja – a történet tragikus végét ismerve – a Nam Dinhből Thai Binhbe vezető út utolsó képkockája, amely tulajdonképpen a saját halálához vezető útról készült 1954. május 25-én.

A megrázó befejezést oldja az utolsó képcsoport, amelyben olyan, a barátokról, hírességekről készített portrék, pillanatképek kaptak helyet,  mint a grimaszoló vagy a kisfiával mókázó Picasso, Hemingway flaskával a kezében vagy Capa gyönyörű szerelme, Ingrid Bergman.

A kiállítás 2009. október 11-ig hétfő kivételével minden nap 10 és 20 óra között tekinthető meg a Ludwig Múzeumban. A belépőjeggyel 13 órakor tárlatvezetésen vehet részt a látogató.