Az elővételben megváltott jegyek mennyisége alapján ("Az igazi da Vinci" mellett) a múzeum eddigi legnagyobb érdeklődést keltő, egyben a legkomolyabb előkészületet igénylő tárlata augusztus 13-án nyitotta meg kapuit 1300 négyzetméteren, 120 művész 200-nál több művével. Mondhatni, hogy szakrális és profán tapasztalatok összekapcsolási kísérlete valósul meg a kiállítótérben, bár a képeket szemlélve úgy tűnik, az ember testtudata – néhol undor formájában – többnyire a megértést korlátozó tényezőként lép fel.

A kiállítást megálmodó és installáló csapat intencióit részletezve Gulyás Gábor, a Modem igazgatója elmondta, hogy nem akartak kifejezetten vallásos, feltűnően ateista vagy nagyon provokatív tárlatot létrehozni. Az anyag jelentős része mégis sokkoló lehet a publikum számára, épp emiatt megtekintését tizenkét éven aluliak számára nem ajánlják a szervezők.

Sokan már Sigalit Landau Tövis hula-hopp (2000) című videó-installációjától rosszul lesznek, pedig a performanszokat bemutató felvételek és fotók legmegrázóbb része szándékoltan elzárva, egy kisebb kiállítótérbe került, ahol Hermann Nitsch blaszfémikus hatású drámai orgia színháza mellett Günter Brus − szintén a vérfolyás esztétikájával eljátszó − Szakításpróbáját (1970) is behatóbban megismerhetik az erős idegzetű látogatók.

Testünk határaival és anyagi létezésünk korlátaival szembesülhetünk Andres Serrano Hullaház (1992) című fotósorozatán is, ahol a túlexponált testek az elhagyottság emlékművei. A testrészek abnormális elváltozásaikkal inkább éreztetik a megváltás hiányát, mint annak lehetőségét. Serrano egy másik szekcióban installált képe, a Merülés (1987) a tárlat egyik legesztétikusabb darabja, amely a maga meleg színeivel,  közelről mégis fluidizált hatást keltő buborékos felületével úgy válik igazán élvezhetővé, ha megfigyelési távolságunkat anélkül változtatjuk, hogy levennénk szemünket a képről.

A tárlat elsősorban az utóbbi száz év emblematikus képzőművészeinek megváltás- és testértelmezéseivel foglalkozik. A munkák között Pablo Picasso, Edvard Munch, Salvador Dalí, Oskar Kokoschka, Francis Bacon, Andy Warhol és Keith Haring munkái is fellelhetők. Több, a művészettörténeti albumokból már sokunk számára ismert kép is ott van a falakon, például Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt vázlata (1881), Czigány Dezső Gyermektemetése (1907-08), Kmetty János Mennybemenetele (1913), és Derkovits Gyula 1514 (1928-29) című fametszetsorozatának kanonizált darabjai is.

Azonban a XXI. század folyamatban lévő kanonizációja is erőteljesen érezteti hatását az anyagon. A kritikusok által felkarolt és a művészeti lapokban már bemutatott alkotások közül több érdekes, kortárs munka is látható most a Modemben. Marc Quinn Szfinxe (2005) például a teste korlátait feszegető Kate Mosst ábrázolja jógázás közben. A fehérre festett bronzszobor a testreprezentáció új lehetőségeivel játszik el a szupermodell szokatlan testhelyzetben való ábrázolásával.

A kiállítás visszatérő motívuma, hogy két munkát dialógusba állít egymással, így elbonyolítva a befogadói pozíciót, ám egyben érdekessé is téve azt. A tematikus tárlat két fő szekciója  a testtel és a megváltással foglalkozik, és így a koncepció egészén is érezhető a dialógus megteremtésének kísérlete, ám a test mulandóságával és fragmentálhatóságával folyamatosan szembesülő befogadó kimerül, mire a Krisztus-képekhez érkezik. Talán ezért van, hogy a megváltottság lehetőségével szembesítő alkotások nem hatnak mindenkire a katarzis erejével. Az viszont elmondható, hogy a bemutatott anyag nagyon magas színvonalat képvisel, és ha ez valakit elsőre mégsem nyűgözne le, talán érdemes egy másik alkalommal visszafelé is körbejárnia a hatalmas kiállítóteret.


Messiások, avagy A nyugati ember és a megváltás gondolata
Modem (Debrecen)
2009. augusztus 13 - december 31.