Még ha a Sziget minden kampány ellenére nem is annyira a kultúráról, mint inkább a marketingról és a szabadságolt vendégek alkoholos együttmulattatásáról szól, itt van rögtön egy „kulturális kis színes”. Elsőként ugyanis a fentebbi látvány fogadja az embert, amikor a Szigetre téved. A hatalmas fehér betűk természetesen a HOLLYWOOD feliratra hajaznak, színes fényekben BUDAPEST este fürdik. Turisztikai látványosság a bejáratnál: lehet vele (benne, rajta, mellette) fotózkodni, pózolni, átölelni, ráülni. A város szinekdochéja; ironizál, persze, kaliforniai párján, és talán még azon is, hogy az Európa különböző pontjairól érkező külföldi közönség felismeri-e, a világ mely pontján, melyik városban tartózkodik éppen.


Ezen a képen (többek közt) egy olyan fiatalembert láthatunk (német az úriember, hallottam pálinkát kérni), aki ha álmából riasztanák az irodalmi sátorban, talán nem azonnal tudná megmondani, Budapesten van-e, vagy egy óriási kulturális rehabilitációs központban.


Hiszen, sétálgatva a szépen lassan egyre penetránsabb szagokban fürdő Szigeten, számos klinikai esettel szembesülhetünk. Jó értelemben, persze. A Zöld Emberke egyszerre hiszi magát mókamester idegen lénynek, valamint A zöld szörnyeteg főhősének (emlékszik valaki erre a művészeti produktumra?). A mi szörnyünk érdekes zöld rollerjén száguldozik föl s le; ha módja van, bekukkant a lányok szoknyája alá, hadonászik és barackot nyom némelyek fejére – voltaképp zavaró figurának is mondhatnánk. A csütörtöki napon az Octopus Összművészeti Helyszínen egy divatbemutatót igyekezett szabotálni.


Ha pedig zöldnél tartunk, a fent említett helyszínen állították föl a Baobab interaktív installációt (lásd a képet). „A Medence Csoport tervezésében készült 5,5 méter magas baobab (vagyis majomkenyérfa) fainstalláció egy közép-kelet-európai utazó kiállítás fő attrakciója – írja az ajánló. – A Baobab project fő célja, hogy felhívja a figyelmet a klímaváltozás hatásaira és az összefogás fontosságára, mert hiszünk abban, hogy számít a szavunk, és befolyásolhatjuk a nemzetközi döntéshozatalt és közös jövőnket. A baobabfa ott fog állni a világ döntéshozói előtt Koppenhágában (…)” Amikor tehát az „összefogás jegyében” kezünket az installáció oldalán található résekre tapasztjuk, a fa ágai ünnepélyesen megemelkednek.


Emelkedett hangulatban kezdődött az irodalmi sátor programja, az Eltáncolt spanyol egypercesek. A flamenco táncosok és zenészek kortárs spanyol egyperceseket dolgoztak föl táncban és szóban. A közönség egyik tagja, a világoskék pólóban háttal ülő fiatalember frizurája - meglévő hajszálai a SZIGET szót mintázzák - különös „mémként” illeszkedik a fesztivál arculatába.


Hogy vajon valami nemzeti-hazai-folk színt akartak-e vinni a rendezők a vidéki lakodalmas felvonulással a Sziget délutáni verőfényébe, vagy csupán egy „idetévedt” társulatról volt szó, rejtély. Mindenesetre a népi menet keresztül-kasul bejárta a Szigetet, tulajdonképpen némiképp ijesztő is volt, mert bárhová mentem, ők hirtelen ott termettek. Vidám éneklésüket ugyan elnyomta a multikulti dance és a nemzethatárokon átívelő vigadalom – érdekességképp megemlítem, hogy úgy látom, egyre több magyar zenekar épít be folk elemet zenéjébe; ezen a napon a Subscribe egyik számának népdallal vegyített metálkodása hintett port a szemünkbe –, azonban láthatóan mindez nem zavarta a hatalmas társaságot. (Mm, rengeteg ingyenjegy lebeg lelki szemeim előtt. A technikai bázis felkészültségét mutatja egyébként, hogy a fényképes passt készítő bódé mellett ülő „technikai személyzet” – vagyis, az őr –, amikor a bázist meglátogattuk, őszinte érdeklődéssel fordult felém, megvan-e a jegyem a fesztiválra.)


Egyebekben, valóban nem mindenki felkészült, aki őrködik vagy éppen árul. A fenti képen egy hatalmas fröccs jellegű konstrukció szemez velünk, 2/3-as arányban. A bor decije 120 forint, az ásványvízé – mert szóda természetesen nincsen – 52. Az említett fröccsöt délután, azonos pultnál, sikerült beszerezni 390-ért, majd kicsit később már 450-ért. Másutt a 3/2-es arányúhoz lehetett hozzájutni 465-ért, illetőleg 490-ért. Na erre varrjatok gombot. Én nem vitatkozom, bosszankodni meg se időm, se kedvem.




Ez itten pedig az esti Quimby-koncert, lila gőzbe mártva. (Nahát, ennyire nem találtam semmilyen más programalternatívát csütörtök estére.) Az ezt megelőző napon ugyanezen a színpadon a Kispál nótázott, meglehetősen unottan, haknira véve, a Quimby azonban hallhatóan igyekezett egyedíteni a produkciót, ami az előadást és a lelkesedést illeti. Hallhatóan élvezetesebb is volt a muzsika, a közönség pedig roppant hálás. Az együtténeklés élménye sok-sok fiatal számára a szövegekkel való azonosulás lehetőségére adott módot, és ha így volt, jó volt ez így.

Éjjel a Was heisst denken? című könyvvel ringattam álomba magam. Hehe.