PRAE.HU: Író apa és gyerekek: kézenfekvő a kérdés: szoktál mesélni a gyerekeidnek? Hogy alakult ez a szokás nálatok? Úgy vélem, az "apamesék" amúgy is más természetűek, mint az anyamesék. Mi a véleményed erről?

Lackfi János: Ha erről kérdezel, első reflexem a lelkifurdalás. Úgy érzem ugyanis, nem adok tovább eleget itthon abból a kreativitásból, amely könyveimben, illetve rengeteg iskolában, gyerekkönyvtárban járva országszerte utat talál tőlem a kis olvasókig. Jó, persze, állandóan mesélek történeteket napközben is, játszom a szavakkal, feldobálom, kifordítom-befordítom őket, időnként meg is szólal lányaim kórusa: jaaaj, apaaa! Az esti mesék viszont sajnos ritkulnak. Igaz, a kicsik is nagyobbak ma már, 6 évestől a 17 évesig terjed a skála… Elkészült meséimet azért mindig felolvasom a kisebbeknek, és időnként az elalvás előtti mesemondás szokása is felelevenedik. Igaz, már csak a „kicsik” szobájában, de tudom, hogy félfüllel időnként a „nagyok” is áthallgatóznak. A forgatókönyv ilyenkor az, hogy mindenki mond egy vagy két dolgot vagy szereplőt, amelynek benne kell lenni a mesében. Hasonlókat szokott mesélni feleségem is, de én a magam részéről nem hiszem, hogy általánosságban lehetne különbséget tenni anya- és apamesék közt. Minden szülő másként mesél, éppen ezért a szülői mese pótolhatatlan közös kincs, még ha nem is minden apa-anya maga Andersen.

PRAE.HU: A gyermekeid ihletnek-e? Hogyan? Például adnak-e szavakat, történeteket a szádba? Van-e valami jó kis történeted, ami jellemző a meséléssel kapcsolatban a családodra?

Gyermekeim természetesen hatnak rám, a Bögre család életét feldolgozó két verseskötetem például gyermekeim izgalmas, mindennapi kalandjait foglalják össze. Amúgy is sok-sok technikát lestem el tőlük és alkalmazok írásaimban. Családi meséinkben léteznek visszatérő figurák, így például Kövér Lajos, amíg a zuglói Kövér Lajos utcában laktunk, és közös képviselőnk egy elképesztően terjedelmes figura volt. Tíz évre rá a mese előmászott tudatom mélységes bugyrából, és könyvtestet öltött. Feleségem találta ki legkisebb lányomnak, Ágnesnek a Lapályi Lánykát, ő az ablakunk alatt elterülő Zsámbéki-medence szántóföldjein lakik. Nem lennék meglepődve, ha belőle is könyv lenne egyszer. A történetek alapja itt a Vízművek kicsi házikója, mely afféle technikai helyiség csak, de rendes sátorteteje, ajtaja-ablaka van. No meg egy eldobott rongybabát is láttak séta közben a lányok odalenn: így születnek a házi mítoszok.

PRAE.HU: Neked meséltek gyerekkorodban? Miket?

Írók gyerekénél ez majdnem kötelező, bár alakulhatott volna másként is. Apám, Oláh János, hosszú meseciklust talált ki nekünk a Földimanóról, abból azóta se lett könyv. Édesanyám, Mezey Katalin, Csutka Jutka nevű szereplőjéről szőtte történeteit, ezek viszont megjelentek. És nagyon erősen megmaradtak nekem az éjszaka, egészen kicsi koromban hallott Weöres-versek: a Csíja-csicsíja vagy a Haragosi alapritmusa máig bennem dörömböl.

PRAE.HU: Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy gyerekként rengeteg prózát olvastál. Sőt, öcsédnek és húgodnak este, elalvás előtt folytatásos indiánregényt találtál ki, meglehetős „közönségsiker” mellett. Nyaranta naplót is vezettél, és mesélted, hogy állandóan azon fantáziáltál, hogyan mented meg a lányokat középkori lovag módjára, hogyan állsz bosszút a neked nem kedves tanárokon, vagyis napi virtuális regényírói gyakorlatod volt. Szerinted a valóság és a képzelet között nincs is olyan éles különbség. Ma is így van ez a gyerekeknél?

A fantázia nem olyan gépezet, hogy csak úgy, gombnyomásra le lehetne állítani. Szerintem a mai gyerekeké is nagyon eleven. Talán túl sok minden zuhog rájuk egyszerre, időnként az előre gyártott világok labirintusából nem találnak ki egy szabadabb terepre. Ha valaki csak Harry Potterben tud gondolkodni, és másfajta világ nem létezik számára, az megint csak bezártsághoz vezet. A lényeg, hogy legyenek  párhuzamos világok, legyenek rések a valóság és a virtuális valóságok falán, mindig legyen lehetőség a menekülésre, a máshol-létre…

PRAE.HU: Legutóbb Wutka Tamás elemzésében, ami a Pályatükrökben jelent meg, azt olvastam, hogy sokrétű tehetséged révén összefogod az irodalom különféle műfajait a mindennapok szépségeivel, és kicsinyes gondjaival élhető és élvezhető életté. Azt is megállapítja, hogy verseidről nem könnyű eldönteni, hogy gyerekversek vagy felnőtt versek-e. A szemléletük nyitott, kíváncsi, provokáló, akár a Szent képlékenység című versedben: „…Lenni zokogó szent, virgonc pávián, / tömeggyilkos, szarszippantó és / konyhás néni, nyakkendős yuppie / és soha szét nem hulló, / szélben szóródó méhraj, / lenni vasúti sín, / mely vágtat mozdulatlan, / lenni habkönnyű bürök, / mely kemény, fás száron / cövekként áll a talajban. / Lenni kő, papír, olló, / eszterlánc, lenni cérna, / lenni egyszerre minden, / ó, fiatalság…” Most akkor gyerekversek, vagy nem?

Az biztos, hogy a gyermeki asszociációs képesség nagyon sok mindenre tanított meg engem, felszabadító hatással volt írásaimra. Az is, hogy volt olyan „felnőttversem”, amelyet aztán gyerekvers-kötetembe is betettem, igaz, inkább a szülők felé kacsintgatva. Hiszen a gyermekirodalomban kétfelé ír az ember, felnőttnek és gyereknek. Egyrészt mert a könyvet a felnőtt veszi, nem a gyerek, másrészt mert sokszor a szülő olvassa gyerekének, harmadrészt pedig mert a mai gyerek holnap felnőtt lesz, és talán néhány „gyerekvers-tantusz” csak utólag esik majd le neki. Jó pár hosszabb vagy komolyabb „felnőttversemet” persze kifejezetten nem mondanám gyerekbeszédnek, ezekhez  elmélyültebb olvasás kell. Talán nem ezek az úgynevezett slágerdarabok, de például nagyon megindított, amikor megtudtam, hogy az egyáltalán nem gyermeki könnyedségű, Illyés Egy modat-át idéző „hazaversem”, a Belső emigráns egy kedves gimnáziumi matematika-tanárnő mindennapi útitársa: ott lapul a kézitáskájában. Az általad idézett Szent képlékenység az utánunk jövő, ma huszonéves költőgenerációhoz szól, kemény dolgok is vannak benne, gyerekek kezébe nem való, de bizonyos technikai elemei akár gyerekversekben is megjelenhetnének…

PRAE.HU: Halottnéző című regényedben a nyolcvanas évekbeli későkádárista gyerekkorodról írsz. Arról, hogy milyen volt értelmiségi gyereknek lenni egy peremkerületben, Máriaremetén a reformkommunizmus éveiben. „Úgy bontja ki és építi újjá a misztikusan szorongásos legendáriumot, hogy szinte-szinte a sajátomnak érzem.” – írja kortársad, Dragomán György, akinek legutóbbi regénye, A fehér király, Erdélyben töltött gyerekkorát dolgozza fel. Hát igen, a mai apák gyerekkora… Ha jóslásokba lehet bocsátkozni, szerinted mit írnak majd meg a mai gyerekek?

A film itthoni vetítései után húsz évvel megnézve a Csillagok háborúját, a technikai megoldások, például a repülő motorok, a birodalmi lépegetők és egyebek, amelyektől akkoriban elállt a lélegzetünk, ma képileg röhejesen ügyetlennek tűnnek. Nem csoda, hogy a filmet gyorsan fel is újították. Hitchcock egyébként ma is hátborzongató Madarak-jában a rohanó gyerekekkel összefényképezett madártámadás felett alaposan és mókásan eljárt az idő. Szerintem a mai kicsik számára a gyerekkor parodisztikusan felidézhető elemei ebből a gyorsan avuló technikai-reklám-marketing körből kerülnek majd ki. Amilyen vicces, de kedves ócskaság nekünk a „Minden időben Tisza-cipőben”, a „Csókolom, Ági van?”, a „Cascot akarok kötni!” vagy a „Csak egy ugrás a Sugár”, olyan lesz nekik valószínűleg a szent „Bifidus esensis”, amely megszünteti a felfúvódást, a Toalettkacsa, amely a perem alatt is megöli a baktériumokat, a kölcsön, amely „nagyon erős”, vagy az árak, amelyek a földön járnak. Ha majd nekik is számot kell vetniük a gyerekkorukkal, nyilván a ma szinte betegesen, kaotikusan fortyogó, trágyát és aranyat együvé kavaró dizájnja adja majd a hátteret.

PRAE.HU: A Kövér Lajosról szóló meseregények mintha ugyanabból a miliőből léptek volna elő, ahonnan a Halottnéző regényed, csak egy kicsit átformáltad a szituációkat, a nézőpontokat. Lehetséges ez?

Ez így sosem jutott még az eszembe, de persze nyilván igazad lehet. Dragomán Gyuri barátom említi egy interjúban, hogy akkor „indul be” nála egy próza, ha megjelenik előtte a hely, ahol a cselekmény zajlik. Ez a megjegyzés nagyon elevenemre tapintott, belső látással nekem is muszáj „ott lennem” a történések színterén. Kövér Lajos és a Halottnéző világa bennem két külön fiók – ha van közöttük összekötő kapocs, az a „mai magyar valóság” engem vonzó szeletének köszönhető. Nagyon érdekelnek ugyanis a kallódó, periférikus kisemberi figurák, a mindenféle szakik, nénikék és nyugdíjasok. Most, hogy mondod, különben eszembe jut: mindkét prózában megjelennek nagydarab sportolók, ami viszont annak tudható be, hogy tizenöt évig cselgáncsoztam, és nem mindig kisméretű emberek között.

PRAE.HU: Író apának valószínűleg a gyerekeit is érdekli az írás. Úgy tudom, lányaid közül kettő is ír. Mit szólsz ehhez?

A gyerekek közül a második, Margit és a negyedik, Johanna is ír, Margit már pályázaton is kapott oklevelet, Johanna meséje pedig felkerült a litera.hu-ra. Szurkolok nekik, mert nem könnyű ez a szakma. Mindketten tehetségesek, de nehéz megmondani, igazi hivatásuk lesz-e majd ez. Ha tudok és ha engedik, szívesen segítek nekik technikai dolgokban. Meg persze az én árnyékommal is meg kell majd birkózniuk annak idején, szükségük lesz a rituális „apagyilkosságra”, ha valóban komolyan gondolják a dolgot…