Sokféleképpen viszonyulnak a versek az eredetijükhöz: van ahol csak ihlető forrás, és pusztán a versforma marad meg. Máskor egy betűcseréből kiindulva íródik az új vers a régi formába, (Sors néni). Sok az ellenvers, például az Altatóra a Keltető és az Ébresztő. Vörös gyakran írja át a régi idilli harmóniákat modern diszharmóniákká (és nem csak a kicsavart rímekben, ritmusokban, hanem a félrecsúszott gyerek-életek versbe emelésével is). Legjobb példája ennek a Családi kör változata, ami Lackfinál szintén megmarad azonos témán belül, de beemeli a családi költészetébe. Máskor a modern téma nem a kiábrándultságot viszi a versbe, hanem kicseréli a régi kellékeket újra: ilyen Lackfi átirata a Megy a juhász szamáronra. Az átiratok minden esetben válaszok a versekre, ahogy Lackfi mondja: „Azt is szerettük volna megmutatni, hogy az ilyesmi nem szentségtörés, épp ellenkezőleg, a versnek élete kell, hogy legyen.”

Nemcsak a szövegekhez való viszony sokféle, de a versek hangütése is. Túlnyomórészt (de szerencsére nem kizárólag) a nyelvi kifordítás (betűcsere, kínrím, tört ritmus és mondat), a szlenget és gyermeki regisztereket megmozgató soknyelvűség iróniája és a (míves) régiség helyére kerülő modern (talmi) tárgyi világ uralkodik. Még a jó versek esetében is vakarom a fejem ettől a költői gesztustól. Nem mintha a szerzők viccei rosszak lennének: ha időnként be is csúszik egy-egy erőltetettebb rímes fogás, fölösleges sor vagy versszak, túlnyomórészt valóban mesteri nyelvfacsarásokat olvasunk gyakorlott nyelvfacsaróktól. Mégis ha csak a szamárból Trabantot és a Bóbitából Józsikát csináló, lefokozó nyelvi leleményekből állna a kötet, bizonyára csalódottan tenném le. Mert ezeket a kunsztokat annyian, annyiszor megcsinálták már (nemcsak Varró és KAF, akiknek nyelvi humorát amúgy is lehetetlen túlszárnyalni, hanem maguk a szerzők is), hogy könnyen izzadság- és rutinszagúvá válnak. A nyelvi ferdítés, a direkt ellenbeszéd („este jó” helyett „este rossz”, „altató” helyett „keltető”) ugyan nyilvánvalóan a gyermeki működés textuális allegóriái, de mégis akkor születnek igazán borzongató darabok, amikor ennél több van egy-egy versben. És szerencsére számos darabban több van ennél.

Lackfi verseiben, a Bögre-család verseihez hasonlóan, sokszor megjelenik a személyes élet, a saját gyerekek mindennapi működése. Johanna, Margit már jó ismerőseink, ezek a versek pedig beleilleszkednek ebbe a szimpatikus, ismert milliőbe, amelyekben magunkra, saját gyermekeinkre és hétköznapjainkra ismerhetünk. Nem fél a költészet számára bejáratlan területeket is bevonni a gyerekek rendetlenkedésétől az apa tehetetlenségéig, a különböző vicces gusztustalankodásokon át a számítógép ellen vívott szülői harcig. Ugyanakkor mindig leíró, sosem didaktikus.

A nyelvi humor és alludív játék azért is tud izgalmas maradni, mert a szerzők nem erőltetik a gyerekperspektívát. Kilépnek a puszta poénkodás terepéről – sok a kötetben a kifejezetten keserű darab, ahol a kifordítás a világ kifordultságát jeleníti meg a klasszikusok harmóniájához képest. Az iskola a magány és a nem tudás terepe, a családban gyakran nem figyelnek egymásra az emberek, a gyerek kiszolgáltatott, nemkülönben a felnőtt szereplők. A kizökkent versnyelv diszharmonikus életekkel társul. A kötet csúcspontjai ezek a komorabb, nem igazán gyerekeknek szóló versek, mint Lackfi Bors néni- vagy Szép Ernő-átirata, valamint azok a darabok, ahol a poén túlmegy a nyelvi trükközésen, és felmutatja egy szerep kiüresedését (Lackfi Falusi hangverseny-átirata, a Követelő), egy-egy életút csődjét (Szatyros Lajos vagy Megy Béla bá Trabanton).

Vörös verseiben gyakoriak a szürrealitásig fokozott képek, a riasztó groteszk. Ugyanakkor épp nála záródik pár vers talán túlságosan is didaktikusan. A kiábrándultság ugyanis, ha túllép az egyes életek tragikumán (vagy groteszkségén), gyakran válik a modern élet didaktikusan elrettentő képévé.

Kiemelek egy verspárt a sok közül, mert ezt valahányszor elolvastam, mindannyiszor katartikusan hatott, és úgy érzem, a kötet vállalt célját (a bennünk élő szövegeket a körülöttünk élő világra hangolni) tökéletesen teljesíti. A kötetben található „eredeti” versszövegek annak a kulturális masszának a darabjai, amelyek mindannyiunk versemlékezetét formálják, és nemcsak a mienket, de szüleinkét és gyerekeinkét is. Lehet, hogy valaki életében nem vett még kezébe verseskötetet, de mindenki hallotta az óvodában ezeket a verseket, mindenki gajdolta, dúdolta, mindenkiben ott élnek a tört sorok, a Szárnyati Géza malacra, meg a nagyot koppan, azután elhallgat. A kötet könnyűsége, hogy olyan allúziókból építkezik, amelyekre mindenki örömmel ráismer.

Épp ez a nehézsége is: ami ennyire ismerős, ahhoz képest minden új idegennek, gyengébbnek tűnik. Ezeknek a verseknek egy részét jómagam is több százszor elmondtam már, és ennek ellenére (vagy épp ezért) minden egyes alkalommal a gyermeki ismétlés örömével élem végig a verset, és jutok el a zárlat katarzisáig. Ilyen vers a Családi kör is, melyet a nagyapám mondott nekem sokat, és én mondom a saját gyerekemnek. Épp ennek a versnek a két átköltése a kötet legkiemelkedőbb darabjai közt van. Akárcsak például Parti Nagy Lajos Altatója, ezek is a vers legmélyéig hatolnak, értelmezik, beletördelik, teljesen elsajátítják annak világát és nyelvét, ugyanakkor egy teljesen egyenrangú és teljes világot alakítanak ki belőle és önmagukból.

Vörös Istváné a kötet társadalomkritikus, kiábrándult darabjai közé tartozik. A család magányos, értelmetlen, egymás mellé sodródott életek halmaza, alkoholizmus, tévéfüggőség, unalom, elhanyagoltság mindenütt. Ami kiemeli a többi hasonló darabból, az az eredeti vers töredékeinek beépítése: a meghittséget idéző szavak és a tárgyi valóság erőteljes ellentéte: „Körűl az apróság rémfilm fénye mellett / zörgős héju rágót vagy csokit szemelget, / a tévé időnkint bennszakasztja hangjuk, / fakón világítja meg elrémült arcuk”. A kisrealizmus mellett a vers elemeli a gangos házat a földtől: bármilyen nehéz is, tudatja velünk, hogy ezek a nyomorult emberek emberek, akiket megilletne a családi kör, csak valami szétesett körülöttük, bennük. A körfolyosóról nem látni az eget, / pedig a tejútból nem ihatsz eleget; / elszökik a lélek fél lábon ugrálva, / mint csillagok közé műholdak világa.” Az utalásokban jelenlévő rontott tragédia kellékei megalapozzák a zárás csendes katarzisát: „A gyermek felébred, kiszalad vécére, / a földön ott fekszik az anyja köténye. / A házmester alszik, senki nem láthatja, / a leesett ruhát a helyére akasztja. / Iszik egy kis tejet, talpnyoma a kövön / ott marad pár percig. A sötétnek köszön. / Gyéren szól a város, s rá kicsiket gondol; / közbe-közbe csupán a cirkó dorombol. / Majd a földre hintik az első busz hangját, / bejárja az álmok rázós birodalmát.”

Lackfi verse azok közül való, amelyeket én a legjobban szeretek tőle: nem a kesernyés nyelvi humorra, nem a Kövér Lajosos szelídmacsó poénkodásra épül (bár ezek is jelen vannak persze a kellő dózisban), hanem a meghittséget megverselő személyes családi költészetre. Ez egy mai családi kör, ahol helye van a természetnek, a gyereknek, a felnőttnek. Ahol mindenki beszél és beszélhet, be-betérnek a versbe a szomszédok és az állatok, a hétköznapok (fordítás, számítógép), a szülői kedvesség és rendezkedés, a gyerekek mindennapjai és az imádság adta természetes transzcendencia tökéletesen adja ki az egészet: valóban modern variációja a Családi körnek.

Bár eddig csak a szövegekről volt szó, nem lehet említés nélkül hagyni az illusztrációkat sem. Molnár Jaqueline különleges montázsai most kicsit még elnagyoltabb darabakból vannak összevágva, gyerekrajzosabbak, mint a korábbi munkái esetében. A figurák egy-egy vonását, gesztusát emelik ki: gyakran groteszkek, máskor nagyon kedvesek (például az Anyuska régi képéhez tartozó lány). Itt is megjelennek a pár vonalas, lényegre törő, kivágott ceruzarajzocskák. Nincsenek meg a két Kövér Lajosból megszokott gyönyörű színek: ez a kötet a versekhez illően sötétebb, közelít a monokrómhoz. A papírok jobban áttetszenek, vannak nyomtatott, fényképből kivágott minták – akár a verseken, átlátszik a valóság.

Akárhányszor gyerekkönyvet olvasok, mindig megkérdezem magamtól, hogy kinek íródott a könyv. Most tanácstalan vagyok. Lackfi szerint „felnőttes gyerekkönyvet, gyerekes felnőttkönyvet” tartunk a kezünkben, melyet tapasztalatai szerint mindenféle közönség szívesen fogad, iskolásoktól kamaszokon keresztül a felnőttekig. Az eredeti versek közül a legtöbbet óvodában, az általános iskola elején ismerjük meg (Cini-cini muzsika), de a kötet legtöbb verse egyértelműen nem az óvodás korosztálynak szól. A könnyebb, poénos darabok kisiskolásoknak, de akár egy nagyobb iskolás sem hiszem, hogy be tudná fogadni ezt a mennyiségű társadalomkritikát, elidegenedést, valamint a sokszor csavaros nyelvet. Ami az eredetiek kicsik számára érthetetlen nyelvét fogyaszthatóvá teszi, az önfeledt mondogatás, többnyire hiányzik. A játék Lackfiéknál inkább ironikus, meg-megtörő. Szülői szűrővel tehát kicsiknek is, de valójában inkább kamaszok (bár őket épp az eredeti darabok nem igen érdeklik), felnőttek kezébe való.