Ahogy hőseink kokettálva leülnek a nézőtéren, egy reneszánsz konvenció elevenítődik fel: a darabba beleszóló, azt hangosan kommentáló londoni polgár alakja a Shakespeare-korabeli citizen comedy-ből. Hozzánk hasonlóan azonban Bécsben a Shakespeare-kortárs művek erősen alulreprezentáltak az itt harmadik német klasszikusnak számító Shakespeare műveivel szemben. A korai modern színház-a-színházban hagyomány érdekében Kimmig a súgót beülteti a zsöllye első sorába középre, és ugyancsak a zsöllyébe ülteti a hangoskodó, telefonjával babráló Banquót (Tilo Werner), és az ezen jókat mulató Macbethet (Dietmar König).

A díszlet egy időnként fényáteresztő tükörfal és egy azt felváltó zsinórfüggöny-erdő képeit variálja a kint és bent kifejezésére: a tükörfal mögött jelenik meg a három fehér arcú, szintén cowboy-kalapos, öltönyös férfi – valóban elég vészjóslóan néznek ki a zsinórfüggöny sötét erdejében arcuk elé tartott zseblámpával. A boszorkányok megjelenítésében Kimmig a kortárs szellemidéző thrillerek eszköztárából merít, például a díszletkép a kultfilmmé vált Blair Witch Project képi világára hajaz.

Ahogy később Banquo és fia menekülnek az élesre világított zsinórrengetegben, az valóban fotografikus szépséggel megkomponált rész. Ugyanebben a zsinórerdőben fojtják meg Banquót. Krimibe illő a Kapus-jelenet is: az üres színpad elé félig leeresztett üvegfal olyan, akár egy belvárosi autómosó-műhely, bukméker-iroda. Később a színpadot elárasztja a víz, valóságos medence lesz belőle, kék felfújható gumifotellel (a matrac újabban divatos alternatívája). A víz erős, mégis talán túl könnyen értelmezhető jel: a szövegszerűen is elhangzó megtisztulási vágy szimbóluma; ezzel ellentétben a trónszékről az ingatag, felfújt, művi jelentésekre asszociálódunk. A víz mint tisztulás jelentést mélyíti el az a tény is, hogy az új rezsim felállásakor (Kamarás, Rosse, Macduff, Fleance sora várja Malcolmot) leömlik a víz a lépcsőn.

A maszkok és jelmezek is hozzátesznek az egységes képiséghez: a zseblámpa fényében felvillanó, fehérre meszelt arcok (Duncané is), a mindenki által viselt arany cowboy-kalap, a modern amerikai Délt (és sokunknak az amerikai szappanoperákat, így a Dallast) idéző fehér öltöny, fekete cowboy-ing (Duncan), amerikai nyakkendő párosítások (vagy ennek női párja: a kék kosztüm és veszkócsizma – Lady Macbeth) egységbe rendezik az előadást. A Dallas-párhuzamot erősíti, hogy a csata után beporoszkáló Macduff (?) mintha egy vállalati buliról esne be – vállára vetett zakóval, kigombolt ingben. A gyilkosok voyeur-ballonban csapnak le Banquóra, Fleance piros V-nyakú pulóverben menekül, és tér vissza. Lady fekete koktélruhában ünnepli férje beiktatását.

A fényváltások nemcsak jól elkülönítik egymástól a jeleneteket, de flottul és gyorsan is mennek végbe, illeszkedve a shakespeare-i üres színpad dramaturgiájához. Amire szükség is van, ugyanis Kimmig rendezése alig kétórás, szünet nélkül játszott előadás – ami azonban időnként monotonná, eszközeiben önismétlővé válik.

Angela Schanelec fordításában (mely Jürgen Gosch düsseldorfi radikális Macbethjéhez készült, és mindennél jobban aktualizálta a Hamletet is) mai nyelven szólal meg a 400 éves mű, ami különösen a Macbeth házaspár viszonyában érhető tetten. Ahogy a már-király Macbeth földön kuporog, és a Lady odaveti neki: Most mi van? (Was ist mit dir?) közelebb hozza az előadást, mint a modern ruhák.

Ha nem ismerem a darabot, talán le sem esik a tantusz, hogy egy tragédia két főszereplőjét látom a nyitójelenetben, olyan idétlenül viselkednek. Banquo mobilján török popzene a csengőhang. Később, amikor már Macbeth a király, a török popzenei csengőhang újabb szerepet kap: Banquo óvatosan kitér Macbethék vacsorameghívása elől, amikor a mobilja újra meg újra megszólal.

Kimmig a tőle A rózsák háborújában látott intimitást a Macbethben is hozza: intim-kedves hálószobajelenetet rendez a hazatérésből, legalábbis Macbeth – gyanútlanul – egy kölcsönös romantikán és megértésen alapuló párkapcsolat nosztalgiájával, merengő, vágyakozó mosollyal tér haza. Dietmar König szerepformálásában számomra az intim jelenetek a legárnyaltabbak: a Rózsák háborújában Suffolk szerepében láthattunk tőle ilyen „intim közeliket” Margithoz való viszonyában. Az összeomlás kifejezésére azonban kevesebb eszköze van: üvölt, földre kuporodik, vihog, majd hangutánzó szavakat mormol szinte tiszta tekintettel, mozdulatlanul. Később a tenyerébe is köpdös, belefekszik a színpadot elárasztó vízbe, mint valami pocsolyába, Ágnes asszonyként dörzsöli a kezét. Állapota súlyosságának kifejezésére Kimmig három fehér ruhás szereplőt szerepeltet a jelenetben – az egyikük a színlap szerint biztosan orvos, a többiek, gondolom, ápolók. Az előadásból, akárcsak annak idején A rózsák háborúját lezáró III. Richárdból kimarad a szörny-király pusztulása: Kimmiget, ugyanúgy, mint Richárd esetében, nem érdekli, hogyan és ki által vész el az országát romlásba döntő gonosz. A Macbethnél a kurzusváltás lehetetlenségére koncentrál.

Macbeth simogató dörgölődzését felerősítik-megsokszorozzák és minden oldalról nyilvánossá teszik a tükörüveg falak. Vagy tíz párt látok – és vagy tíz elhúzódó, rideg-hideg nőt. Mi a baj? Lady Macbeth (Birgit Minichmayr) rideg-hideg a férjéhez, kettesben pocskondiázza, a nyilvánosság előtt utálatosan kimértté változik, legalábbis Duncannél (Martin Reinke) vendégségben. A folyamat, úgy tűnik, visszafordíthatatlan, és Kimmig értelmezésében a Lady komplex, összetett vágyaktól hajtott figurája leegyszerűsödik: szinte a kielégítetlen nő karikatúrájává válik. Ahogy szidja-hordja a férjét, abban nincsen semmi szeretet – ami sajnos a karakter egysíkúvá tételéhez vezet.

Macbeth Tőr-monológja és Duncan megölése után a Shakespeare-nél még a terv sikeréért aggódó Lady ebben az értelmezésben joghurtot majszol, billegeti magát a tükör előtt, és épp a sminkjét igazgatja, amikor Macbeth öltönyben, véres kézzel belép. A Lady már-már patologikus távolságtartását jellemzi, ahogy előbb még befejezi a joghurtot vagy túrókrémet, belecsapja a kanalat – miközben a férje könyékig véresen, két böllérkéssel vár. Mire? Dicséretre? Feloldozásra? Van valami patologikus abban is, ahogy a Lady végre konyhai papírtörlővel nekilát a tisztogatáshoz – semmi sietség, semmi félelem, egy sorozatgyilkos nyugalma jellemzi. Ne legyél már olyan szomorú! – sziszegi oda a férjének. A vacsorán, ahol Banquo szelleme kalapban és fehér alsóban, fehérre meszelt testtel, akár a boncasztalról lelépve, megjelenik, a Lady ugyanolyan kimértséggel reagál Macbeth összeomlására, mint bármilyen helyzetre. A félelemtől beszűkült tudatú Lady férje halálhírét is – amely komoly dramaturgiai változtatás, hiszen Shakespeare-nél Macbethtel Macduff, akit nem anya szült, végez  – ugyanolyan kedvetlenül fogadja, mint bármi mást: kék gumifotelben rugdalja magát a pocsolyában. Az őrületet Kimmig viszonylag kevés színnel festi: a Lady, Macbethhez hasonlóan, dadog, bevonszolja annak holttestét a pocsolyába, ahová rövidesen őt vonszolják majd be holtan, és ültetik a halott Macbeth ölébe a kék gumifotel-trónra.

Muszáj megjegyezni, hogy Birgit Minichmayr egyébként kiváló színésznő, színpadon-filmvásznon egyaránt, ezért is kár, hogy Kimmig felfogásában ellaposodik a szerepe. (Minichmayr-t a Titanicon is bemutatott Csontdarálóban, vagy a legjobb női főszerepért Ezüst Medve-díjas Alle Anderen – Mindenki más osztrák filmekben láthattuk.)

A Lady-nek a kimértség tekintetében egyébként Fleance a párja, aki Macduffal hasonló szenvtelenséggel, minden empátia nélkül közli a tragédiát. Malcolm pedig egyébként éppen úgy néz ki, akár Macbeth, ugyanazokat az attribútumokat viseli valami késői vadnyugat-romantikával. Ugyanazok az arcok is veszik körül, hála – az egyébként a követhetőséget az előadás során inkább zavaró, mint segítő – szerepkettőzéseknek.

Amilyen jól megfértek ugyanis a kettőzések A rózsák háborúja családi teleregényével, olyan zavaróak itt: a húzások és a kettőzések következtében időnként bizonytalan, kit is látunk a színen. Ilyen a csata után beporoszkáló Macduff (Markus Hering), a Banquo mellett Kamarást is megszemélyesítő Tilo Werner, bizonytalan vagyok a Kapus és Fleance személyét illetően is. Egyedül a boszorkányok (Martin Reinke, Markus Meyer, Sven Dolinski) jelenetei világosak, őket egyéb szerepeikben külön jelzi a színlap, míg a többi esetben a kettőzött szerepeket a színészek neve mellett olvashatjuk.

A korábban Duncant játszó Martin Reinke a boszorkány mellett Rosse szerepében tér vissza – amilyen érthető volt a három szereplővel megrendezett A vihar, olyan nehezen követhető most ez a rendezés. Macduff (Markus Hering) ugyan a saját tragédiája kifejezésére finom eszközökkel él: ahogy az asszonya és gyermekei sorsára rákérdez (Hogyan? Asszonyom halott? A fiaim? És én nem voltam ott?) zavartság, idegesség és szellemi bénultság elegyét nyújtja – ugyanakkor zavaró, hogy az egyik gyilkost is ő személyesíti meg, és ilyen minőségben öli meg Banquót. A XXI. századi közönség fejében ezek a képek egymásra vetülnek – és amilyen mélyebb értelmet adott mindez a Henrik-dráma előadásánál, olyan zavaró lesz most: melyik oldalon áll ez a figura?

Az előadás monoton ritmusából a határozottan szatirikus befejezés rázza fel az előadás közben némileg megritkult közönséget: feláll az új vezérkar, és rövid mikrofonpróba után fellép a pulpitusra az új király vagy vezér, ahogy tetszik, Malcolm (Markus Meyer). Wir sind frei! Szabadok vagyunk! skandálják, közben Tilo Werner kínosan a bajszát igazgatja, és nem is számít, ki kicsoda, többeknél csokor virág (elég idétlenül néz ki e modern cowboyok kezében). A beszéd, mely Shakespeare-nél a konvenció szerint a rend visszaállítására irányul, Kimmignél, ha lehet, még nyugtalanítóbb: bár szöveg szinten arról van szó, hogy nyugodtan alhat mindenki, hála a nép erőfeszítéseinek, elég kétértelmű, ahogy Macduff imára szólítja az egybegyűlteket. Ima a színházban? De lesz újabb meglepetés. A közönség kínosan feszeng, és joggal, mert Kimmig elő is áll a farbával, és némileg hatásvadász módon angol popslágerekkel zárja az előadást: Malcolm a One Moment in Time című Whitney Houston-slágert énekli, elejétől végéig, és közben egyesével kezet fog a zsöllye első sorában ülő nézőkkel. Malcolm élő poplegendaként kerül hatalmi pozícióba – ha egy testépítő-filmsztár lehet kormányzó, végül is miért ne. A kurzusváltás iránti szkepticizmus a rendező részéről érthető, csak az nem világos, hogyan fér meg az ábrázolt floridai-texasi világ az Obama-politikával, akinek a beiktatása után készült az előadás.

William Shakespeare: Macbeth

2009. június 7.
Bécs, Burgtheater-Akademietheater