Ez az önreflexív jelleg a magja az egész előadásnak;  alapvetően a színházi lét szatirikus ábrázolásaként lehet értelmezni a darabot, ami újra és újra a színjátszásra, a színházra, a színészek kapcsolatára utal. A kör azonban kitágul, nemcsak általánosan érintik ezeket a kérdéseket: Megjelenik Zsámbék, a Műemlék Rakétabázis, annak körülményei némi iróniával, hiszen nincs fodrász, nincs öltöztető, sok esetben nem megfelelőek a körülmények, mégis történik valami, ami képes csordultig tölteni a nézőteret a meleg és a nehéz megközelíthetőség ellenére is. A magyar színházak olykor elkeserítő helyzete is terítékre kerül, s ezen természetesen nemcsak a magyarországi, hanem minden egyes magyar nyelvű színházat is értek – gondolva azokra a művészszínházakra, amelyek nem elsősorban profitorientáltak.

A szereplők a világot jelentő deszkákra először lépve kezdenek gondolkodni arról, hogy mi is a színház, melyek azok a dolgok, amelyeket ki kell irtani belőle; mi az intrika, a pletyka, az irigység. Különösen ügyes a kérdésfelvetés az igazgatót és feleségét illetően: a pletyka szerint azért lett a nő a legjobb színésznő, mert az igazgató felesége; míg a nő szerint mindez éppen fordítva történt, az igazgató azért vette feleségül, mert ő a legjobb színésznő.

A darab tematikusan három részre osztható, ami egyfajta fejlődéstörténetet is ábrázol. Míg a legelsőben a két színész intim kapcsolata, a színésszé válásuk a központi elem, addig a másodikban már a színész első rendezését láthatjuk önmaga és felesége főszereplésével. Kockázatos játék, amit a közönséggel űznek: a középső részben azt mutatják be, milyen volt az előadás első, később általuk és mások által is silánynak mondott változata.

Mindez csak a rész legvégén derül ki az „És akkor elkezdtünk Andival keményen dolgozni!” mondatból. Ekkor jelenik meg a  harmadik részben egy újabb pár a színpadon, már mindkét színésznő maszkot visel, amelyek fekete-fehér színükkel, kissé torz arcokat ábrázolva egészen szuggesztíven hatnak (a maszkokért Őry Katalin munkáját illeti a dicséret). A jelmezek a nőkön hófehér lepel, a férfiakon sötét öltöny, ám erre kerül rá az Olasz István játszotta Színészen egy furcsa, az egész játéknak valamiféle ódon, romantikus színezetet adó ruházat.

A csupasz betonfalakat látva, a bravúros fénytechnika is erősíti ezt, szemet gyönyörködtető színpadképeket kapunk a sivár és díszes, sötét és világos kontrasztjaiból. Erre a látványra épül  az előadás nyelve, nem azé, amelyre jegyet váltottunk, hanem azé, amelyet az előadásban láthatunk. (Ismételten egy trükkös önreflexív fogás: a színház a színházban, színpad a színpadon.) Nemcsak egy másik előadásról van szó, hanem más nyelvről is, lehet akár halandzsa is, de lehet e gesztus jelentésteremtő aktus, amelyet verbális formában nem értünk, de minden egyéb érzékszervünkkel képesek vagyunk befogadni.

A segítő profi színészeket alakító Szamosi Zsófia és Gál Tamás pontosan ábrázolják a tanárokat. Szamosi kiképzőtiszthez hasonló modora nagy alakítás, mindvégig árnyalt játéka szépen mutatja az egyszerre aggodalmakkal, segíteni vágyással és dühvel teli tanárfigurát.

Végül a happy end, Andi és Pityu utazhatnak, noha nem a legjobb körülmények között, de felléphetnek, megszabadulva addigi korlátaiktól. Immanens slusszpoénként hat a segítő színésznő szájából hallott „Repüljetek!” közhelyes felszólítás, amelyhez hasonlóak többször is előfordulnak a darabban. A többféleképpen értelmezhető vég esetében én bizakodó vagyok: bár a halál, egy autóbaleset vagy egy operáció képei is megelevenedhetnek, lehet ez az addigi színházi gondolkodók kabaláinak óriásira nőtt befolyásoló hatása is, amely ezúttal eltűnik, helyet adva más felfogások, más lehetőségek megismerésének, az átalakulásnak.

Czajlik József: Orál morál

Szoták Andrea
Olasz István
Szamosi Zsófia
Gál Tamás

Fény: Sztivi (Süke Pityu)

Jelmeztervező: Őry Katalin

Maszk: Őry Katalin

Koreográfus: Kántor Kata

Rendező: Czajlik József

Zsámbéki Színházi Bázis
2009. július 23.

A képek forrása: www.theater.hu